Honnan származnak az állatok viselkedését irányító bonyolult ösztönök?

Minden állatfaj rendelkezik olyan veleszületett ösztönökkel, amelyek a táplálkozási, védekezési és szaporodási viselkedését szabályozzák. Sok ösztönös viselkedésforma nem egyetlen mozzanatból áll, hanem egy egész viselkedésláncnak kell jelen lennie az eredményes cselekvés érdekében. Ez pedig komoly, ha nem végzetes kihívást jelent a darwini elképzeléssel szemben.

Inkubátor – hozott anyagból

A Kelet-Ausztráliában élő homoki lábastyúk (Leipoa ocellata) szokatlan módon kelti ki a tojásait. A lábastyúkszülők vastag lábukkal először egy öt méter átmérőjű, egy méter mély gödröt ásnak. A tél folyamán gallyakat és leveleket halmoznak a gödörbe. Amikor az egybegyűjtött anyagot az eső jól átáztatta, az egészet homokos földdel fedik be, félméteres vastagságban. Így egy másfél méter magas, kráterszerű fészek jön létre.

A lábastyúk tojója a költődomb belsejébe rakja le a tojásait, majd ezeket a hím betemeti. Tavasztól kezdve három-négy hónapon keresztül a tojó hetente egyszer megjelenik, lerak egy-egy tojást, majd elvonul. A hosszú, kilenc hónapos költési időszak során a megfelelő költési hőmérsékletről fáradságos munkával a hím madár gondoskodik.

A legtöbb madárfaj saját testének melegével költi ki a tojásait. Ez esetben azonban egészen más a helyzet: a lábastyúk tojásait a domb melege kelti ki, ugyanis a belsejében elhelyezett bomló növényi anyagok hőt termelnek. A hím időnként a domb belsejébe dugja a csőrét, hogy ellenőrizze a bucka földjének melegét (a nyelvével vagy a szájüregével képes megmérni a pontos hőfokot). Az inkubátor szerepét betöltő földhalom hőmérsékletét hihetetlen pontossággal 34°C-on tartja. Maximum egy fok eltérést engedélyez ehhez képest, jóllehet ezen a vidéken meglehetősen erőteljes a napi és évi hőmérséklet-ingadozás.

Ha a tojások túlmelegednének, akkor szorgalmasan lekapar egy réteg homokot a domb tetejéről, hogy kiengedje a felesleges meleget. Ha pedig éppen a túlzott napsütéstől kell óvnia a halmot, akkor több földet kapar a halomra. Amikor hidegebbre fordul az idő, napközben leszedi a felső rétegeket, hogy a nap a fészek közepére süssön. Estére aztán újra homokkal takarja be őket, hogy visszatartsa a hőt.

A csibék más-más időpontban kelnek ki, erős lábukkal törik fel a tojáshéjat maguk körül. Csodálatos módon nem fulladnak meg a domb belsejében, hanem csőrüket és szemüket szorosan zárva tartva, a lábukkal elkezdik kiásni magukat. Öt-tíz percig keményen küzdenek, hogy pár centit felfelé haladjanak, aztán pihennek egy órát, és újrakezdik. Tizenöt órába is beletelhet, mire elérik a felszínt, ahol hirtelen mély levegőt vesznek és kinyitják a szemüket. Letipegnek vagy legurulnak a költődombról, és rögtön bevetik magukat a környező bozótosba.

Ezek a madárvilág legkifejlettebb fiókái. A teljes tollazattal kikelő csibék egy órán belül már jól futnak, egy napon belül pedig repülni is tudnak, és önállóan táplálkoznak. A szüleikkel soha nem találkoznak, senkitől nem tanulják, hogyan kell dombot építeni vagy fenntartani a hőmérsékletét. Mégis, később éppen úgy viselkednek, ahogy a szüleik tették.

Ehhez bizony nem elég a tyúkész…

A lábastyúk a Talegallatyúk-félék (Megapodiidae) közé tartozik. Az ebbe a rendszertani családba tartozó körülbelül húsz madárfaj mind arról nevezetes, hogy külső hőforrást használ a tojásai kiköltéséhez. Az evolucionista kutatók azt feltételezik, hogy ez a költési módszer valahogyan a szokványos, „tojásokon ülő” módszerből alakult ki, apró lépések sorozataként. Ám még elméletben sem tudnak olyan fokozatos átmenetet ismertető magyarázatot megalkotni, amely összhangban állna a saját elméletük alapelveivel.

Hogy jobban megértsük, miért nem lehet evolúciós módon megmagyarázni a lábastyúk „tojáskeltető” stratégiájának eredetét, vegyük számba, többek között mi mindenre van szükség a fiókák sikeres kikeléséhez:

A tojó részéről:

* Visszatérés rendszeres időközönként és a tojások lerakása a megfelelő helyre.

A hím részéről:

* A domb alapanyagairól és struktúrájáról szóló tudás.

* Költődomb felépítése.

* Hőérzékelő szerv.

* Az állandó hőmérséklet biztosításához szükséges ösztönös tevékenységek.

A csibék részéről:

* Ösztönösen helyes viselkedés, hogy mi a teendő a tojásból való kibújás után.

* Megfelelő anatómiai fejlettség, hogy legyen erejük kiásni magukat a dombból, és hogy egyedül életben maradhassanak.

* Születéstől adott ösztönök a későbbi párválasztáshoz és utódgondozáshoz.

Gondoljunk bele: elképzelhető lenne, hogy bármelyik elemet kihagyjuk ezek közül, és a tojások mégis kikeljenek? Bizony nem, mert mindezekre az anatómiai jellegzetességekre és ösztönös viselkedési programokra egy időben van szükség ahhoz, hogy a következő madárgeneráció megszülethessen. Ebből kifolyólag nem lehet lépcsőzetes, sok apró változásból álló fejlődési utat felvázolni a „kotlós” és a „dombépítő” magatartásforma között. Amint a tojások a földbe kerülnek, egyúttal már minden más mozzanatnak (a lábastyúk testi adottságainak és ösztöneinek) is jelen kell lennie – másképp a tojások állandó hőmérséklete nem lenne biztosítva, s a bennük lévő embriók elpusztulnának.

A lábastyúk szaporodási metódusa tehát egy egyszerűsíthetetlen rendszer, mert a folyamat csak akkor működik, ha a viselkedéslánc minden egyes darabja a helyén van. A sokféle elem ilyen összehangolt, egyidejű megjelenése lehetetlen, ha tudatos irányítás nélküli, véletlen mutációkra akarjuk bízni a feladatot.

Úgy tűnik, a homoki lábastyúk eredete egy olyan logikai feladvány, amelynek csupán egyetlen megoldása lehetséges: ezt a madarat minden anatómiai adottságával és ösztönös viselkedésével együtt egy felsőbbrendű értelem gondolta ki. A „tojásülő” és a „költődombos” szaporodási módszerek pedig minden valószínűség szerint egy időben, egy átfogó, felsőbb rendű terv részeként jelentek meg.

„Még a madarak és a vadállatok is képesek arra, hogy lakhelyet készítsenek maguknak. Az egerek is tudják, hogyan éljenek a föld alatt: járatokat ásnak. A képességeikhez mérten létrehoznak valamit. A madarak is fészket raknak, hogy megfelelő módon élhessenek. A hangyák pedig bolyt építenek. Tehát rendelkeznek bizonyos fokú értelemmel. Istentől kapták ezt az intelligenciát.” (Sríla Prabhupáda)

„Vannak ösztönök, melyek oly csodálatosak, hogy kifejlődésük problémáját az olvasó valószínűleg az egész elméletemet megdöntő nehézségnek fogja tekinteni” (Charles Darwin).