Egy nagyhatású könyv újraértékeli az India ősi múltjáról és írásairól alkotott elképzeléseket.
Devamrita Svami: Searching for Vedic India, The Bhaktivedanta Book Trust International, [h.n.], 2002. 615 oldal
Ez a több mint 600 oldalas mű egyrészről a már a 18-19. században kialakult és azóta intézményes keretek között kidolgozott, India ősi kultúrájával kapcsolatos bevett nézeteket kérdőjelezi meg. A szerző egy sajátos megközelítésből kiindulva vizsgálja felül azokat az indológus körökben általánossá vált történeti paradigmákat, amelyek India ősi kultúrájának megítélését napjainkban meghatározzák. Másrészről arra vállalkozik, hogy az ősi indiai szentírások, a Védák filozófiai mondanivalóját, s ezzel együtt az egész indiai kultúrát egy újfajta nézőpontból, a vaisnava bölcseletelmélet szempontjából interpretálja.(1) Mindezt tudományos igényességgel, többek között a fizika, a szociológia, a pszichológia, és a régészeti területéről származó kutatások eredményeire támaszkodva.
Devamrita Svami (ejtsd: Dévámrita Szvámi) 1950. október 16-án született New Yorkban egy mélyen keresztény családban. Lutheránus iskolába járt, és keresztény neveltetésben részesült. Tizenhét évesen elnyert egy tudományos ösztöndíjat a Yale Egyetemen, ahol történelmet, nyugati filozófiát, antropológiát, politológiát, közgazdaságtant, és tudománytörténetet hallgatott. 1972-ben diplomázott, nem sokkal ezután ismerkedett meg az Indiából jött idős vaisnava hívő, a Nemzetközi Krisna-tudatú Közösség (International Society of Krishna Consciousness, ISKCON) alapítójának A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupadának tanításaival és könyveivel, melyek egy általa nem ismert Indiának a történelmét, filozófiáját és életszemléletét tárták fel előtte. 1974-ben egy avatási ceremónia keretében hivatalosan is áttért a keresztény hitről a Krisna-hitre. Jelenleg az egyház nemzetközi működését koordináló irányító testület tagja. Korábban megjelent könyve, a Perfect Escape (Tökéletes szabadulás, 1994) a Bhágavata Purána egy részének filozófiai kommentárja. (2)
Nehéz lenne a kötetet egy adott tudományterületbe besorolni. Alapvetően tudománytörténeti munkának tekinthetjük, mert az Indiával kapcsolatos történetírás kialakulásának histográfiájával foglalkozik. Mivel vizsgálódása speciálisan az indiai kontinenshez köthető, így az indológia területébe is besorolható. Az Indiáról szóló történetírással kapcsolatban vizsgálja a 18-19. századi brit gyarmatosítók style=’font-size:10.0pt; font-family:”Times New Roman”,”serif”‘>rejtett hatalmi motivációi, valamint India történetének nyugati interpretációja közötti összefüggéseket is, ami viszont lehetővé teszi a kötet tudományszociológiai besorolását. (3) A kolonizálással összefüggésben kapcsolható a posztkolonialista művelődéselmélethez is. style=’font-size:10.0pt;font-family:”Times New Roman”,”serif”‘>Ugyanakkor a szerző egy, a Védák vaisnava interpretációján alapuló tudományelméleti alternatívát is elénk tár, így a kötet a tudományfilozófia területétől sem áll távol. Ha pedig abból a szempontból vizsgáljuk a kötetet, hogy az a vaisnava hit alapvető filozófiai koncepcióit használja fel, tág értelemben vallásfilozófiai műnek is tekinthetjük.
A kötet tizennégy fejezetből áll. A mondanivaló interdiszciplináris jellegéből következőleg a fejezetek között sok az átfedés, ezért érdemesebb a művet az általa tárgyalt két központi téma alapján recenzálni. Vizsgálódásának központi tárgya a védikus irodalom, és az abból kinövő indiai kultúra, azonban ezt két megközelítésből elemzi. Alapvetően és nagyon leegyszerűsítve az első téma a védikus irodalom és kultúra nyugati interpretációját, míg a második a vaisnava interpretáció lehetőségét vizsgálja.
A védikus kultúra első megközelítési módja arra keresi a választ, milyen torzítási folyamatok játszódtak le India történelmének és kultúrájának nyugati interpretációja során. A szerző ezzel kapcsolatban négy jelenségre hívja fel a figyelmet.
Véleménye szerint jelentős torzító hatás ered az India történetével kapcsolatban felállított árja invázió/migráció-elméletből. A mai indológiában az India történelmével kapcsolatos kutatásokat alapvetően a szanszkrit kapcsán kialakult nyelvészeti teóriák határozzák meg. E nyelvészeti teóriákra alapozva született meg az árja invázió/migráció-elmélet is, amely jelenleg az indiai történetírás egyik központi eleme. A nyelvészeti vizsgálatok azt mutatják, hogy az indoeurópai nyelvek (kelta, germán, szanszkrit) rokonságban állnak egymással. Azonban annak ellenére, hogy rokonságot mutatnak egymással, mégsem lehet egyikből sem levezetni a nyelvcsalád többi tagját. A jelenlegi nyelvészeti feltevés szerint ez azt bizonyítja, hogy kellett lennie egy közös ősnyelvnek (proto-indoeurópai nyelv), amelyből a mai indoeurópai nyelvek eredeztethetők. Erre a nyelvészeti hipotézisre hivatkozva a történelemtudomány azt feltételezi, hogy az ezt a nyelvet beszélő közösség lehetett az árja nép, amelynek őshazáját jelenleg Európa és India közé teszik. Mivel India ősi nyelve, a szanszkrit is a proto-indoeurópai nyelvcsaládból származtatható, a kutatók szerint az árják nagy valószínűséggel ebből az őshazából nyomultak be India területére, igázták le az ott élő bennszülötteket, és terjesztették el azt a védikus kultúrát, melynek nyomai máig felfedezhetők.
A szerző a legújabb régészeti leletekre és más, frissebb szemléletű indológusokra hivatkozva azonban megkérdőjelezi ezt a hipotézist, és felhívja a figyelmet arra, hogy a legújabb régészeti leletek nem támasztják alá a nyelvészetre alapozott történeti feltételezést. (4) A fejezetekben megemlített régészeti leletek és paleontológiai kutatások eredményei közül az elmélet tarthatatlanságára nézve fontos érvként mutatja be az Indus-völgyi civilizáció felfedezését, vagy a védikus szövegekben gyakran említett, korábban csak irodalmi fikciónak vélt Szaraszvatí folyó medrének megtalálását. Ezek a felfedezések komoly bizonyítóerővel rendelkeznek arra nézve, hogy már az árják feltételezett bevándorlása előtt is létezett egy hatalmas területen elterülő fejlett, és egységes kultúrával rendelkező civilizáció Indiában. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy amellett, hogy ezek a leletek rávilágítanak a jelenleg uralkodó hipotézis hibáira, olyan tudományos értékű bizonyítékok, amelyek részben bizonyítják a védikus szövegekben olvasható több ezer évre datált történelmi leírások valódiságát is. (5) Devamrita Svami megemlíti, hogy ez intő jelként szolgálhat arra is, hogy mind az indiai, mind más ókori népek egyes, eddig fikciónak tartott mítoszainak komolyabb figyelmet kellene szentelni a történelmi és eredetkutatások során.
Második torzító faktorként említi azoknak a geopolitikai törekvéseknek a hatását, melyek a brit gyarmatosításhoz köthetők. A szerző szerint az indiai kultúra megítélésére erős hatást gyakoroltak azok a 18-19. századi geopolitikai törekvések, amelyek Indiát is az Angol Birodalom egyik gyarmati területévé tették. A gyarmatosítás során kialakult kereskedelmi kapcsolatok révén India egyszerre bekerült az európai kulturális vérkeringésbe. Az Indiából haza érkező orientalisták beszámolóinak hatására az európai civilizáció lázas érdeklődéssel fordult India felé. (6) Azonban az indiai kultúrával kapcsolatos lelkesedést hamar felváltották a reálpolitikai érdekek, amelyek a kutatásokra is hatással voltak. A szerző szerint az indológia alapítóinak (Charles Grant, James Mill, H.H. Wilson, Max Müller, Sir Monier Monier-Williams) India kulturális értékeinek megismerése mellett egyik burkolt célja lett, hogy Anglia gyarmatosító törekvéseit tudományos szinten is legitimizálják. Véleménye szerint ehhez arra volt szükség, hogy a védikus írások szellemi értékét megkérdőjelezzék, mondván, hogy csupán a babona világát és a primitív gondolkodást erőltették az indiai népre. Ezzel kapcsolatban Devamrita Svami megközelítése összhangban áll az Edward W. Said Orientalizmus c. könyvének megjelenése óta immár intézményessé szélesedő posztkolonialista művelődéselméleti nézetekkel. A posztkolonializmus hatása a szerző India kultúrájának jelenlegi megítélésével kapcsolatos megállapításain egyértelműen érezhető. Saidhoz hasonlóan ő is úgy találja, hogy bizonyára az erőteljes kolonializációs törekvések hatására a korabeli indológusok interpretációi szándékosan vagy sem, de olyan torzításokat tartalmaznak India történelmével, vallási hagyományaival és szentírásaival kapcsolatban, amik a mai napig befolyásolják az indiai kultúra megítélését és az India-kutatást. A szerző legfőképpen az indiai kultúra alapvető forrásaiként számon tartott védikus szövegek fordításainak és interpretációinak filozófiai hitelességét kérdőjelezi meg.
Harmadik torzító faktorként Devamrita Svami megemlít a geopolitikai törekvéseknek a tudományosság területére gyakorolt hatásával összefüggésben egy érdekes kutatás-módszertani problémát. Véleménye szerint nem elég a szövegeket, és általánosságban az indiai kulturális jelenségeket egy külső, objektív szempontból vizsgálni, hanem bele kell helyezkedni abba a kulturális kontextusba, amelyben megszülettek és használatban voltak. A szerző álláspontja szerint egy kultúra összetett jelenség-együttesének megértése csak akkor lehetséges, ha a vizsgáló személy, ha nem is teljes meggyőződéssel, de legalább teoretikusan elfogadja azokat a normákat és megközelítési módokat, amiket a vizsgált kultúra tagjai egységesen vallanak vagy vallottak. Amennyiben ez nem valósul meg, úgy külső szemlélőként a vizsgálatot végző személy nem képes teljes összefüggésében feltárni egy adott közösség társadalmi életét mélyen átszövő kulturális jelenség-együttest, így a kiragadott kulturspecifikus jelenségeket sem képes egy olyan magyarázat szempontjából értelmezni, amely koherens, és minden jelenségre nézve kielégítő választ adhat.
Devamrita Svami megállapítása szerint India kultúrájának nyugati meghatározásánál is ez a probléma merült fel. A 18-19. századi indológusok külső szemlélőkként a felmerülő kulturális jellegzetességek vizsgálatakor figyelmen kívül hagyták az indiai hagyományban meglévő egységes magyarázatokat, és helyette saját hipotéziseikkel próbálták értelmezni azokat a kulturális jelenségeket, amelyek eredetileg mélyebb filozófiai nézetekből táplálkoztak. A szerző erre ismételten az indiai kulturális hagyományokat meghatározó védikus szövegek nyugati fordításait és a szövegek filozófiai mondanivalójának nyugati interpretációit hozza fel példának.
Negyedik torzító hatásként egy tudományszociológiai jelenségre hívja fel a figyelmet. Állítása szerint a vizsgálatot végző személy nem tud elvonatkoztatni azoktól a kulturális normáktól, amelyeket magáévá tett egy adott kulturális közegben való szocializációja során. A szerző szerint az India történelmével és India kultúrájával kapcsolatos megítélések olyan kulturspecifikus megközelítésből táplálkoznak, amelyek inkább tükrözik a vizsgáló személy nyugati kultúráját, mint a vizsgálandó szövegekét.
Ez azt jelenti, hogy a nyugati kutatók nagy többsége az indiai kultúrát a görög és római civilizációból kialakult európai kulturális normákon keresztül szemléli, ami jelentős torzítást eredményez az indiai kultúra vizsgálata során. Erre más indológusok is felhívják a figyelmet, például René Guénon, aki ezt a jelenséget úgy nevezi, hogy „klasszikus előítélet”. (7) Devamrita Svami szerint ez a fajta tudattalan előítélet meghatározta a kulturális jelenségek vizsgálatát és a jelenségekre adott magyarázatok jellegét. Ugyanakkor részben ezeknek a klasszikus előítéleteknek köszönhető, hogy a 18-19. századi indológusok képtelenek voltak belehelyezkedni abba a kulturális kontextusba, ami őket Indiában fogadta. (8) Az európai kutatók kulturspecifikus megközelítését erősítette keresztény vallásos szemléletük is.
A szerző véleménye szerint az árja bevándorlás-elmélet, a geopolitikai törekvések, az objektív kutatásmódszertan hiánya, és a kulturspecifikus megközelítésmód olyan torzító hatást gyakoroltak a gyarmatosítást követően Indiába látogató vagy Indiával foglalkozó kutatók tudományos megközelítésére, amelyek a későbbiekben az intézményesített keretek között létre jövő indológia területén is megfigyelhetők. Állítása szerint az indológiának ezek a 19. században lefektetett alapjai a mai napig meghatározzák a tudományos közvéleményt és a kutatások irányát India történelmének vizsgálatával és kultúrájának megítélésével kapcsolatban.
Az indiai kultúra nyugati interpretációjának elemzése mellett a szerző egy másik megközelítést is bemutat: a védikus kultúra alapját képező védikus szövegek egy alternatív interpretációs lehetőségét vizsgálja meg. Devamrita Svami osztja az indológusok azon véleményét, hogy az indiai kultúra a védikus irodalomban kifejezésre juttatott értékekből táplálkozik. Azonban a fentebb felsorolt torzító hatásokat figyelembe véve megkérdőjelezi e védikus szövegek nyugati fordításainak és interpretációinak kulturális értelemben vett pontosságát és hitelességét. Ennek egyik jeleként említi, hogy a nyugati fordítások és magyarázatok nem állnak összhangban egyik, az indiai kultúrában hitelesként elfogadott bölcseletelméleti irányzatok végső filozófiai konklúzióival sem, holott ezek az iskolák koherens filozófiai rendszerbe ágyazva képesek interpretálni a védikus szövegek kijelentéseit. Véleménye szerint ez egyértelműen jelzi a nyugati fordítások és magyarázatok torzulását.
Ezek után felveti a védikus irodalom újraértelmezésének lehetőségét. Szerinte a védikus irodalom egy olyan interpretációjára lenne szükség, amely mentes az említett torzításoktól. Erre a legrégebbi indiai bölcseletelméleti irányzatok közül a vaisnavizmust javasolja, mint autentikus interpretációs megközelítést. Devamrita Svami szerint, ha eltekintünk a korábbi, indiai kultúrával kapcsolatban tett nyugati megállapításoktól, félretesszük kulturális előítéleteinket és feladjuk azt a törekvésünket, hogy objektív módszertani megközelítésből vizsgáljuk a védikus szövegeket, akkor képesek lehetünk belehelyezkedni a vaisnavizmus által kínált értelmezési keretbe. (9) A szerző rámutat arra, hogy ez az értelmezési keret egy olyan átfogó és koherens értelmi hálót alakít ki a védikus szövegek kijelentéseiből, amelynek segítségével magyarázhatók nemcsak az indiai kulturális jelenségek, de egyes olyan jelenségek is, melyeket a mai tudomány az empirikus realizmus szemszögéből jelenleg esetleg nehézkesen vagy egyáltalán nem képes megmagyarázni. (10)
A szerző a védikus irodalom vaisnava interpretációjának lehetőségeire kérdezve először is megvizsgálja, hogy e megközelítésmódra lehet-e olyan tudományos értékű elméletként tekinteni, amely egyfajta alternatív magyarázattal szolgál India kultúrájának vizsgálata során. Ezzel összefüggésben pedig – az indológia határain túllépve – annak a lehetőségét is feszegeti, hogy ezeket a nézeteket lehet-e akár egyfajta alternatív megismerési koncepcióként is értelmezni. Ennek vizsgálatakor egy sajátos kutatási módszert követ: közvetlenül a védikus filozófia egyes megállapításaival próbál tudományfilozófiai kérdésekre választ adni, így emelve be a védikus irodalom vaisnava megközelítését az empirikus realizmus megismerő koncepciója mellé. Nem kevesebbet kísérel meg a szerző, mint beilleszteni a védikus filozófia egyes megállapításait a tudománytörténet eddig elfogadott elméletei közé. Elméleti fejtegetése szerint a védikus irodalom eddig tudománytalannak tartott kijelentései (pl. a karma törvénye (11), a reinkarnáció tana (12), a lélek doktrínája, (13) a ciklikus időszemlélet, az univerzum holisztikus megközelítése stb.) akár egyes diszciplínák vizsgálódási területein is értelmezhetők.
Ezeknek az ún. védikus elméleteknek az alkalmazhatóságát megfelelő tudományos igényességgel és részletesen feldolgozott szakirodalommal is alátámasztja a legkülönfélébb tudományterületekről. Ennek eredményeként egyrészt a sokszor teológiai színezetű mondanivaló nagyszámú szakirodalmi példákkal való alátámasztása hitelt kölcsönöz az eredetileg a tudományosság területén esetleg hiteltelennek tartott kijelentéseknek. Másrészt a példák felhívják a figyelmet arra, hogy a kötet által ismertetett védikus megismerési koncepció nem vitába száll a nyugati, racionális világnézettel, hanem azt kiegészíti és esetenként újraértelmezi. Jó példa erre az anyagtól függetlenül létező tudatot tárgyaló rész, amelyben a szerző tudományos körökben is ismert orvosok, neurológusok és pszichiáterek kutatási eredményeivel támasztja alá teóriáját. Meggyőzően érvel amellett, hogy a védikus világfelfogás nem csak egy vallási hagyományként, hanem egy alternatív világmegismerő koncepcióként is felfogható. Felvetése szerint ez az alternatív felfogás elfogadható és sok esetben empirikus módszerekkel is mérhető magyarázatot ad egyes jelenségekre. (14)
Némi árnyékot vet a szöveg érthetőségére a mondandó alátámasztására felhasznált nagyszámú példák közlése. Ez a számtalan tudományterületről vett, kultúrák, történelmek, földrajzi területek és idősíkok között cikázó, információban gazdag példatár olykor nehezíti az elméleti megközelítés megértését. Azonban a szerző indíttatása is érthető: szeretné minél több szakirodalmi hivatkozással alátámasztani mondanivalóját, hogy ezzel is emelje megállapításai érvényességét a laikus és olykor szkeptikus olvasóközönség előtt.
Devamrita Svami kétségtelenül úttörő feladatot vállalt magára ezzel a könyvvel. Egyrészről megkísérli feltérképezni azokat a rejtett motivációkat, amik a mai indológiai nézetek kialakulásához vezettek. Másrészről az eddigi indológus megközelítési módokat megkérdőjelezve a védikus irodalom egy olyan alternatív (vaisnava) interpretációs lehetőségét mutatja be, amelynek újító nézeteit az indológia határán túlra, egészen a tudományfilozófia világmegismerési koncepcióiig terjeszti ki. A szerző stílusa ugyanakkor nem agresszív: nem az empirikus racionalizmus hiányosságait, hanem az általa képviselt védikus teóriát kívánja népszerűsíteni sok, a modern tudomány által is elfogadott tudományos eredmény felhasználásával.
Jegyzetek
(1) A vaisnavizmus, más néven visnuizmus, a saivizmus és a sáktizmus mellett a mai hinduizmus harmadik fő ága; Visnu istennek és megtestesüléseinek, legfőképpen Rámának és Krisnának a kultusza.
(2) A Bhágavata Purána egy tizennyolcezer versből álló védikus szentírás, amelyet a Mahábháratával és a Rámájanával együtt az ötödik Védaként ismernek.
(3) A tudományszociológia alapfeltevése, hogy a társadalmi rendszerek és az ismeretrendszerek között összefüggés van. Egyes elméletek szerint a társadalom meghatározó hatást gyakorol a tudásra, mások szerint csak befolyásolja, amennyiben növeli bizonyos elképzelések vagy nézőpontok megjelenésének, elfogadásának vagy elutasításának a valószínűségét.
(4) Ilyen például Klaus K. Klostermaier, a kanadai Manitoba Egyetem vallástudományi tanszékének professzora. Magyarul is megjelent Bevezetés a hinduizmusba c. könyvében tizenhét pontban kérdőjelezi meg az árja bevándorlás-elmélet helytállóságát.
(5) A Bhágavata Purána versei többször megemlítik a Szaraszvatí folyót, és több helyen leírást adnak a folyó mentén elterülő fejlett kultúrával rendelkező városi civilizációkról. A megtalált leletek a leírásokhoz hasonló, kifinomult kulturáltságú, fejlett technikát alkalmazó településekről tanúskodnak.
(6) A szerző példaként hozza fel a magyar Kőrösi Csoma Sándort is, aki a magyarság indiai eredetét kutatta.
(7) René Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 1999.
(8) Korabeli útleírásokat olvasva szembeötlő ez a jelenség. Az útleírásokból kiderül, hogy az Indiába érkező vagy ott tartózkodó európaiak teljesen elhatárolódtak az indiai bennszülöttektől, nem érintkeztek velük. Mivel európai neveltetésükből eredő normáikon keresztül szemlélték az indiai lakosokat, nem értették azok kulturális szokásait.
(9) Henryk Skolimowski style=’font-size:10.0pt;font-family:”Times New Roman”,”serif”‘> és kollégái ezt a „részvétel jógájának” nevezik. style=’font-size:10.0pt; font-family:”Times New Roman”,”serif”‘>Willis W. Harman: A Re-examination of the Metaphysical Foundations of Modern Science, California, Institute of Noetic Sciences, 1991.
(10) Ilyen jelenségre hozza fel a példaként a szerző a halálközeli élményeket.
(11) A karma törvénye szerint minden cselekedetünk visszahatást von maga után, azaz a tudat képes az anyagra hatást gyakorolni és viszont.
(12) A védikus filozófia szerint a tudat nem az anyag kölcsönhatásából keletkezik, hanem azoktól teljesen független jelenség, amely a lélek szimptómája. Míg a lélek örök, addig az anyag körülötte mindig változik. A halál után minduntalan újabb testekbe költözik.
(13) A védikus filozófia a lelket, mint világalkotó elemet fogadja el a tudomány által eddig felfedezett anyagi elemek mellett.
(14) Ilyen példák a műből a pszichológusok és orvosok által vizsgált halálközeli élmények, vagy az agykutatás azon területe, amelyben olyan személyek tudati képességeit vizsgálják, akiknél extrém mértékű vízfejűséget állapítottak meg.
