A népszerűsítő cikk állítása ellenére a keselyű képességét nem tudják evolúciós módon megmagyarázni.
Jól tudjuk, hogy a tudományos ismeretek népszerűsítése általában egyszerűsítést, lebutítást jelent. Azonban fel kell, hogy figyeljünk arra, hogy az egyszerűsítés lehetőségét a népszerűsítő irodalom gyakran arra használja, hogy elfedje az evolucionista magyarázatok súlyos hiányosságait.
Például egy állati eszközhasználatról szóló cikk megemlíti a dögkeselyű (Neophron percnopterus) szokását, amely a kemény héjú strucctojást kövekkel dobálva töri fel. A cikk úgy fogalmaz, hogy a madár „rájött”, hogy ha kövekkel bombázza a tojást, akkor a héja megreped. A témával kapcsolatos kísérletekből azonban kiderül, hogy a madár napjainkban nem „rájön” erre a folyamatra, hanem születésétől fogva az erre való erős késztetéssel rendelkezik. Ha pedig a múltban jött volna rá erre a megoldásra egy madár, akkor ezt nem tudta volna örökíteni, mert a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek.
Szóval ismét egy cikk, amely csúsztatással akarja elfedni az evolucionizmus hiányosságait, és meg sem említi a valószínűbb, problémamentes megoldást: a fajok felsőbb tervező értelem általi „programozását”.
Lássuk részletesebben a példát, az Egyesült Államokban díjat nyert „A természet IQ-ja” című könyv alapján (írták: Hornyánszky Balázs és Tasi István).
Következő példánkban az állat célja az, hogy feltörjön egy egyébként hozzáférhetetlen táplálékot a természetben található kövek segítségével. A dögkeselyű (Neophron percnopterus) strucctojásokat tör fel ily módon. A köveket a tojásokra dobálja, amíg a héjuk el nem törik, és hozzá nem tud férni a tartalmukhoz.
Kérdésünk az, hogy honnan származik, hogyan jelent meg ezeknek az állatoknak a táplálék megszerzésére irányuló módszere. A fejlődéselmélet hívei szerint ezen élőlények ősei valaha nem rendelkeztek a felsorolt képességekkel, az idők során, sok-sok generáció alatt azonban kialakultak az említett produkciókat végrehajtani képes, jelenlegi fajok.
Nézzük csak meg alaposabban ezt a felszínes magyarázatot! A dögkeselyű a csőrével képtelen lenne feltörni a strucc tojásait. A tojások felismerése és a kövek megkeresése öröklött folyamat. Ezt bizonyítja, hogy az egyedül felnövő, szüleitől kiskorában elválasztott (izolált) keselyű is izgatott lesz, ha nagyméretű tojást lát, s azonnal köveket keres (akár el is repül értük), majd dobálni kezdi a tojást. Nyilvánvaló, hogy nem a szüleitől vagy a fajtársaitól tanulja ezt a viselkedést. Az első tojással való találkozáskor először csak vaktában dobálja a köveket, majd ha az egyik véletlenül eltalálja és feltöri azt, akkor ezentúl már mindig a tojás irányába céloz, amíg szinte minden dobása talál. A tanulásnak tehát csak a viselkedést csiszoló szerepe van, az alapvető cselekedetek ösztönösen irányítottak. Az izolációs kísérlet rámutat, hogy a keselyű tojástörési mechanizmusa, azaz hogy egy tojás látványára (kulcsinger) követ keres, amivel dobálni kezdi a tojást, öröklött cselekvés.
De mikor és hogyan jelent meg ez az öröklött képesség ebben a fajban? Erre az evolúciós logika szerint elméletileg két lehetőség van. Az egyik az, hogy egy keselyű valamikor a távoli múltban „valahogy” rájött erre. Egy tanult képesség azonban nem öröklődik át az utódokba, hiszen nincs hatással az egyed genetikai állományára. Ezzel szemben ma azt látjuk, hogy minden egyes egyed a génjeibe, az elméjébe kódolva hordozza ezt a viselkedést. Ezt a lehetőséget tehát elvethetjük. Az evolucionista gondolkodásmód struktúráját követve a másik feltételezés az lehetne, hogy a képesség véletlen mutációk révén alakult ki. Ám ez csak akkor lenne lehetséges, ha minden változat előnyösebb lenne az előzőhöz képest. A kődobáló cselekvéssor azonban csak hiánytalan formájában használható. A viselkedés elemei értelmetlenek és haszontalanok, ha nincs mindegyik elem egy időben jelen (a tojás láttán megfelelő követ keresni, felismerni, megfogni, majd dobálni azt, s végül megenni a feltört tojást). Érdemes még megjegyeznünk, hogy a kődobáló dögkeselyű több más keselyűfaj társaságában él, ám azok, bár gyakran látják, soha nem tudják elsajátítani ezt a képességet, sőt, meg sem próbálkoznak vele.
A dögkeselyű kődobáló magatartása egy olyan bonyolult viselkedéssorozat, amelynek lépései, elemei önmagukban elveszítik az értelmüket és hasznavehetetlenné válnak. Úgy is mondhatnánk, hogy egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszert alkotnak, amely nem alakulhatott ki lépésről lépésre. Az evolúciós elmélet nem ad magyarázatot az ösztönös viselkedések és kulcsingerek kialakulására (így arra sem, hogy egy hatalmas tojás látványa miért teszi izgatottá a keselyűt, s miért készteti kövek keresésére és dobálására).
Okosnak mondható-e a tojástörő keselyű? A válasz nyilvánvalóan nemleges. Ezek az állatok képességeikre – amelyek emberi szemmel nézve nagyon ötletesek – nem saját maguktól tesznek szert, hanem genetikai programjuk, ösztöneik formájában javarészt készen kapják őket. Így hát az a legvalószínűbb, hogy az eredeti programokat nem maga a természet, hanem a természet szerzője készítette.
