Készítőik a spontán evolúciót akarják modellezni, miközben épp az ellenkezőjét teszik…

Svájci kutatók robotokkal végeztek kísérleteket, melyekkel szándékuk szerint a Darwin által elképzelt evolúciót próbálták szimulálni. Törekvésük azonban olyan sokirányú emberi beavatkozást tartalmaz, hogy a természeti folyamatok illusztrálására a legkevésbé sem alkalmas. A valóságban csupán azt sikerült bizonyítaniuk, hogy intelligencia közreműködése révén összetett problémák oldhatók meg.

Nézzük meg az egyik kísérletet alaposabban. Ennek során a kutatók arra törekedtek, hogy a kisméretű, kerek alakú, és két kerékkel ellátott motoros robotok képessé váljanak arra, hogy elkerüljék az összeütközést környezetük tárgyaival. Bár ilyen robotok már régóta léteznek, és készre is lehetne tervezni őket, a kutatók arra törekedtek, hogy fokozatosan tökéletesítsék az akadálykerülést lehetővé tevő szoftvert.

A kísérletet egy akadálypályán végezték a kis robotokkal, amelyek a motor és a kerekek mellett nyolc távolságérzékelővel (pontosabban közelségérzékelővel) voltak felszerelve. Az érzékelők vezetékek révén összeköttetésben álltak a kerekekkel, és befolyásolni tudták a kerekek forgási irányát és sebességét. A rendszer működéséhez a szoftveres hátteret részben egy számítógép biztosította, amely a kis robotokhoz csatlakozott.

Általánosságban véve az akadályok kikerüléséhez arra van szükség, hogy az érzékelőkből származó információk megfelelően legyenek összehangolva a kerekeket működtető motorokkal. Azonban a program kiindulási állapotot a kutatók úgy állították be, hogy a robotok ne legyenek képesek végrehajtani a feladatot. Így az első kísérletek alkalmával a szerkezetek csupán egy helyben körbe-körbe forogtak, vagy nekimentek a pályán lévő akadályoknak.

Ezután kismértékben módosították mindegyik robot programját, megváltoztatva ezzel a kapcsolatot az érzékelők és a motoros rendszer között. A kísérlet részletes leírása szerint ezek a „mutációknak” nevezett változtatások nem teljesen véletlenszerűek voltak. A változtatásokat követően megfigyelték, melyik robot funkcionál egy kicsit jobban az akadályok elkerülése tekintetében. Ezeket kiválasztották („szelekció”), és megint módosítottak egy kicsit a mozgásukat koordináló szoftveren. Az ötvenedik változtatási kört követően a robotok egy része már úgy ment körbe a pályán, hogy nem érintette meg annak a falait.

Minek köszönhető ez? A kísérleti leírásból kiderül, hogy mindössze annak, hogy az akadálykerülő mozgást lehetővé tevő három tényező a megfelelő egyensúlyba került. Ez a három komponens: 1. a két kerék átlagos forgási sebessége (ami meghatározza a robot sebességét); 2. A kerekek forgási sebessége közötti matematikai különbség; 3. és a távolságérzékelők működésbe lépésének, jeladásának gyakorisága.

Mit tudtunk meg?

Vajon mi derül ki ebből a kísérletből valójában, és mi az, amit az evolucionizmus hirdetői – beleértve a kísérletet végzőket – el akarnak hitetni róla? Amit megtudtunk, az tulajdonképpen semmi, vagy legalábbis semmi új. Eddig is tisztában voltunk vele, hogy a különböző feladatot ellátó gépek nem csak ideálisan tudják ellátni a feladatukat, hanem annál rosszabbul is, vagy akár egyáltalán nem.

Az optimalizálás folyamata pedig egyidős az emberiséggel. Ha egy botot nem tudunk leszúrni a kemény földbe, érdemes megpróbálni kicsit kihegyezni. Aztán még egy kicsit jobban. A számítógépes rendszereknél az optimalizálás módja ennél kicsit bonyolultabb, de az elve ugyanaz. A rendszer/program alkotóelemeinek jellegzetességeit olyan módon kell finomítani, hogy a kívánt funkció egyre tökéletesebben megvalósuljon.

Az akadálykerülő kísérlet eredménye előre megjósolható, így voltaképpen elvégezni is felesleges: amint a szenzorok és a motor kapcsolatát szabályozó szoftver optimális kapcsolatba kerül, a robot ki fogja kerülni az akadályokat. Nem azért, mert akarja, hanem azért, mert a szoftver így vezérli.

Mit próbálnak belemagyarázni?

Az ezt és a hasonló kísérleteket végző tudósok azt akarják illusztrálni, hogy a természetes szelekció folyamata összetett viselkedésbeli, vagy akár anatómiai jellegzetességeket tud létrehozni, és hogy „mesterséges autonóm ágenst” hoztak létre. Érvelésük módja azonban több szempontból is félrevezető, és nem állja ki a logikai elemzés próbáját.

Egyrészt a természetes szelekció folyamata nem célirányos, nem egy kitűzött feladat megvalósítására irányul, míg a kutatók törekvései egy határozott tulajdonság – jelen esetben az akadálykerülés – megvalósítását célozták. Így a kísérlet nem használható a természetben zajló szelekció illusztrálására.

Továbbá, míg a természetben zajló kiválogatódási folyamatok nem irányítottak, e kísérletben a befolyásoló értelem többszörös és hangsúlyos szerepet kapott. A robotokat magukat értelmes emberi lények építették. Ezek konstrukciója semmit nem változott a kísérletsorozatban. A felhasznált számítógépek, valamint az azokon futó szükséges szoftverek és programozási nyelvek szintén emberi termékek. A részletes leírás szerint még az úgynevezett „mutációk” sem teljesen véletlenszerűek a kísérletben, hanem terelgetettek; ha a programban teljesen vakon, változó helyeken generálnának véletlenszerű változásokat, akkor nem lehetne létrehozni egy sikeres szoftvert (aki nem hiszi, próbálja ki).

Minden valószínűség szerint csupán néhány paramétert hagytak ingadozni a programon belül, majd (értelmi döntést követően) eldobták a rosszabbul működő programot, és így haladtak az előre kitűzött és a valószínűségszámítás alapján előre megjósolható eredmény felé. És valóban: a folyamatosan csiszolgatott paraméterek egyszer csak olyan viszonyba kerültek egymással, hogy az akadálykerülési program sikeresen realizálódott a fizikai térben.

Ehhez képest lélegzetelállító, ahogy az eredményt bemutató kutatók a természeti folyamatok leképezésének próbálják beállítani robotokkal végzett laborkísérlet eredményeit. Mindezt olyan manipulatív módon fogalmazzák meg, hogy a felhasznált programot „genomnak”, a programba való tudatos belenyúlást „mutációnak”, a nem megfelelő eredmények eldobását „természetes szelekciónak” nevezik, a robotokban lévő vezetékeket „neuronnak”, a nem selejtezett gépezeteket pedig „túlélők”-nek hívják, amelyek „tanulnak” és „tájékozódnak”.

Mit nem tudnak megmondani?

Az „evolúciós robotikával” való erőlködés nem válaszolja meg az égető, és evolúciós gondolkodással valószínűleg megválaszolhatatlan kérdéseket. Honnan származik az élő szervezetekben található információs rendszer, például a DNS molekula és a kódrendszer, amelynek segítségével a DNS adatai alapján legyártódnak a fehérjemolekulák? Mi az öntudat forrása? Honnan származnak az élő szervezetekben található komplex molekuláris gépezetek, amelyeket nem lehet apró lépésenként létrehozni, mert közbülső formáik többsége nem lenne működőképes? Honnan származnak a különböző fajok összetett és specifikus magatartásmintái?

Léteznek olyan vonásai a természeti világnak, amelyek elméletileg fokozatosan is létrejöhettek. Azonban a kísérleti robotika mindössze azt tudta demonstrálni, hogy még az ilyen fokozatos létrehozáshoz is szellemi erőfeszítésre van szükség. Azt viszont egyáltalán nem igazolják a robotokkal való próbálkozások, hogy az élővilág jelenségeinek mindegyike vagy bármelyike valóban fokozatokon keresztül jelent volna meg. Egy felsőbbrendű értelem ugyanis készre is tervezhette őket, anélkül, hogy selejtes változatok sokaságát kellett volna legyártania, amelyeknek egyébként sincs semmi nyoma sem az élővilágban, sem a kövületekben.

Képzeljünk el egy nyolcvan kilós, rendkívül komplex szerkezetű „robotot”, amely saját maga által fontosnak tartott témáról kezd cikket írni, miközben egy általa szeretett dallamot dudorászik. Mit gondolunk róla? Vajon az a valószínűbb, hogy valaki előre megtervezte a formáját és alapvető képességeit, vagy képesek vagyunk elhinni, hogy „kezdetben nem volt más, csak a hidrogén”?
TI