A média eltorzított beszámolói ellenére a fajok nem válnak másféle fajokká.

A népszerű web-portálokon időről-időre színes beszámolók jelennek meg az élővilágról, olykor bombasztikus, az evolúcióelmélet dicsőségét hirdető címekkel. Utánajártunk, mi állhat az ilyen kezdeményezések háttérében.

Kiderült, hogy ha nem is világháború, de komoly csetepaték zajlanak szerte a világon. Vajon mi váltotta ki a „háborús” összetűzéseket? Válaszként ajánljuk a kedves olvasó figyelmébe Jonnathan Wells legutóbbi könyvét „ A darwinizmus és az intelligens tervezettség” témájában.

Az www.origo.hu tudomány rovatában 2010 elején két cikk is megjelent, mindkettő tökéletes mintapéldája a Wells könyvben említett hamis propagandának. Az egyik cikk a Darwin-pintyek állítólagos fajváltozásának folyamatát, míg a második sivatagban élő gyíkok állítólagos fajváltozásának megfigyelését „tárja” az olvasó elé – megspékelve a bombasztikus „kreacionisták arculcsapása” címmel.

A következőkben látni fogjuk, hogy sajnos Wells-nek igaza volt. A csatározások el-elfajulnak, a médiumok pedig az olvasótábor győzködése érdekében gyomorforgás nélkül hajlandóak újra és újra minden tudományos józanságot elvetve hirdetni „a darwinizmus végső sikerét”. Azaz valójában a két megjelenő cikk nem a kreacionisták számára arculcsapás, hanem a cikkeket megjelentető média arcpirító hangulatkeltése.

Pedig olyan szépen indul minden. Egy kedves házaspár évtizedeket tölt el egy kis szigeten, és alapos megfigyeléseket végez a helyi pinty-populáció körében. Nagy szerencséjükre a „helyi lakosok” között egyszer csak megjelennek „idegen” pintyek is, akik felkavarják az állóvizet. Az új pintyek termetesebbek, és úgy gondolhatnánk, hogy életrevalóbbak is. Ám egy szárazság bebizonyítja, hogy nem minden arany, ami fénylik, a jövevények közül csak egy pár marad életben. A drámai fordulat után a kutató páros megfigyeli, hogy a helyi populáció tagjainak esze ágában sincs keveredni a jövevényekkel, és így minden bizonnyal hamarosan nem egy, hanem két faj fogja alkotni a pintyek helyi birodalmát.

A történet érdekes. De valójában mi köze a darwinizmus kontra kreacionizmus vitához? Abszolút semmi. A darwinisták, még ha valóban két teljesen elkülönült populáció alakulna is ki, semmivel sem jutottak közelebb a törzsfejlődés darwini elméletének alátámasztásához – ahogy azt az elmélet egyik viszonylag józan támogatója, Keith Stewart Thomson evolúcióbiológus jelentette ki 1997-ben. „A biológusok befejezetlen feladata beazonosítani az evolúció füstölgő pisztolyát”, ez a füstölgő pisztoly pedig a fajkeletkezés, nem pedig a populációk helyi alkalmazkodása és változása.

Darwin előtt a tudomány általánosan elfogadott véleménye az volt, hogy a fajok csak bizonyos korlátok között változhatnak. Ezt támasztották alá az évszázadokon át folytatott fajnemesítési gyakorlatok tapasztalatai is. „Darwinnak azt kellett bizonyítania, hogy ezek a korlátok áttörhetőek” – írta Thomson, – és ez a mi dolgunk is.”

A meglévő fajokat arra használni, hogy az eredetükre vonatkozó elméleteket ellenőrizzük, igen távol áll a fajkeletkezés folyamatának megfigyelésétől, s nem szolgál másra, mint propaganda-hadjáratra, hogy a naív olvasó még inkább zavarba kerüljön.

Ráadásul a faj fogalmának meghatározása is erősen függ attól a céltól, amit a kutatók el akarnak érni, és jelenleg ez egyetlen cél lehet: a darwinista magyarázatok alátámasztása.

2004-ben Jerry A. Coyne és H. Allen Orr evolúcióbiológusok kiadtak egy könyvet Speciation (Fajkeletkezés) címmel, melyben megemlítik, hogy több mint huszonöt féle ’faj’ meghatározás létezik. Melyiket válasszuk közülük?

„A biológusok a faj fogalmát bizonyos célokra szeretnék használni, de különbözik a véleményük arról, hogy mi legyen a fő szempont, ugyanis legalább öt ilyen cél vethető fel” – mondják a szerzők. Egy faj fogalma akkor hasznos – mondják a szerzők –, ha (1) segít az élőlények csoportosításában, (2) figyelembe veszi az élőlények természetét, (3) segít megérteni a kérdéses élőlények eredetét, (4) képviseli az evolúciós történetet, és (5) a lehető legtöbb élőlényre alkalmazható. Coyne és Orr megjegyzi, hogy „a faj egyetlen meghatározása sem fedi le a szempontok többségét”, ám úgy érzik, „ha az a kérdés, melyik faj meghatározást válasszuk, akkor először azonosítani kell „a fajjal kapcsolatos problémát”, majd azt a meghatározást kell választani, amelyik a legjobb megoldást ajánlja fel az adott problémára”.

Ha ez a probléma nem a legjobb magyarázat keresése, hanem a darwinizmus minden áron való népszerűsítése, akkor természetesen a faj fogalmának meghatározása is ezt az elvet fogja követni. Így a többi darwinistához hasonlóan Coyne és Orr az Ernst Mayr által adott „biológiai fajmeghatározás” (BFM) mellett dönt. Eszerint: „A fajok olyan egymással szaporodni képes egyedek természetes csoportjai, amelyek a szaporodásképesség tekintetében különállóak más csoportoktól.” Mi indokolja döntésüket? „A BFM legfontosabb előnye, hogy azonnal egy olyan kutatóprogramot kínál fel, amivel magyarázhatóvá válik az általa meghatározott élőlények megjelenése.”

A fajok eredetében Darwin ezt írta: „Álláspontom szerint a változatok a fajkeletkezés útját járják, vagy ahogy korábban megfogalmaztam, a változatok kezdődő fajoknak tekinthetők.” Ám hogyan mondhatjuk meg két változatról (vagy rasszról), hogy elkülönült fajok lesznek-e belőlük, vagy nem? A kutyák között a bernáthegyi és a csivava két olyan változat, amely egymás között természetes körülmények között nem tudnak szaporodni. Vajon az elválás útján járnak-e? Honnan győződhetnénk meg erről…?

Az Észak-Japánban élő ainu törzs, valamint és az Afrika déli részén élő Kung népcsoport tagjai nemcsak földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból, hanem (teljesen gyakorlati okból) szaporodás tekintetében is elszigetelten élnek. Ezek szerint ők tehát új, alakulóban lévő fajok lennének?

Ahogy a fenti példák mutatják, a elszigetelt szaporodásképesség nem jelenti feltétlenül azt, hogy két elszigetelődött változat új fajok kialakulásának irányába haladna.

Ha evolucionista előítéletek nélkül nézzük az origo cikkeiben említett kísérleteket, így is könnyen meg lehet magyarázni a tapasztaltakat. Hiszen az élőlények megjelenése elviekben történhetett úgy is, hogy a teremtő minden fajt egy időben hozott létre a jelenlegi formájában, vagy pedig univerzális szinten érvényesülő törvényeket alkotott, majd visszavonult, és a természetre hagyta, hogy az tegye a dolgát. E két szélsőséges álláspont között számos egyéb felfogás létezik.

Charles Darwin maga arra hajlott, hogy a világot az eredetileg megtervezett törvények eredményének lássa. A fajok eredete későbbi kiadásaiban úgy fogalmazott, hogy az életet magát „talán a Teremtő lehelete juttatta be eredetileg egy vagy néhány élőlénybe”. Ha a teremtés meghatározása magába foglalja azt a nézőpontot, mely szerint a Teremtő tervezte az univerzum törvényeit és közreműködött az első élőlény megszületésében, akkor még Darwin maga is „kreacionista” volt.

A felsőbb értelem általi tervezés koncepciója szerint az ilyen jelenségeket egyszerűen a korlátozott plaszticitás fogalmával lehet leírni. Az évszázadokon keresztül történő fajnemesítési kísérletek során számos, a cikkben említettekhez hasonló jelenségek tanúi lehettek az ügyes gazdák – és soha nem nevezték a jó érzékkel kitenyésztett állataikat „új fajok”-nak. Egyszerűen elfogadták, hogy a párok megfelelő kiválasztásával a természet adta kereteken belül a számukra legjobb variációt alakíthatják ki – a meglévő génkészlet igen nagyfokú változatosságot megengedő program-rendszerét felhasználva. A lehetőségek tehát meghatározott skálán belül mozognak, de nem korlátlanok.

GN