Ha az emberiség átlépi a határt, csúnyán összetöri magát. (könyvrecenzió)

Mannhardt András: A kultúra elavulása. Evolúció és társadalom.

Magánkiadás az Ister Kft közreműködésével. Budapest, 2004. 240 oldal.

A kemény fedeles kötet borítógrafikáján egy erdőirtás kivágott facsonkjai előtt egy ember egy kis fácskát öntöz. A kultúra elavulása címmel együtt ebből azt sejthetjük, hogy valaminek az elmúlásáról és újító szemléletű javaslatokról olvashatunk. A társadalomtudományi mű alapvető kérdésfeltevése, hogy az életünket jelenleg irányító kulturális magatartásformák miért éppen olyanok, amilyenek, illetve honnan származnak azok az alapelvek, amelyekre e viselkedési formák épülnek. (A „kultúra” kifejezés alatt e könyvben a nem-genetikailag rögzített viselkedésformák rendszerét kell értenünk, vagyis az emberi társadalmakban élő írott és íratlan szabályokat, szokásokat, jogi és erkölcsi parancsokat.) Annak megértése érdekében, hogy miként jött létre az emberi kultúra jelenlegi változata, a szerző áttekinti a kulturális szabályozórendszerek magyarázatára született elméleteket.

A kultúra létrejöttének és működésének megtalálni vélt törvényszerűségeiből igyekszik következtetéseket levonni fajunk jövőbeli kilátásaira vonatkozóan is. A jövőre vonatkozó kérdésfeltevés aktualitását az adja, hogy az emberi faj környezethez való viszonya szükségszerű változás előtt áll. Kérdéses, mennyire időtállóak kulturális szabályaink, képesek lesznek-e az évezredes erkölcsi, jogi alapszabályok a továbbiakban is az emberiség érdekeit szolgálni. Az e kérdésre adható helyes válasz megtalálása kifejezetten jelentőségteljes az emberiség sorsa, akár túlélése szempontjából.

A kötet szerzője a pszichológia és magyar szakon végzett Mannhardt András, az Élet és Tudomány folyóirat huszonhárom éve futó „Lélektani lelemények” című rovatának állandó szerzője. A könyvben beszámol róla, hogy A kultúra elavulása egy meg nem írt tanulmány alapötletéből született, amelynek gondolatmenete végül e könyv formájában bontakozott ki.

A rövid előszót követően a könyv négy nagyobb egységből épül fel, melyeket kisebb alfejezetek és második szintű alfejezetek tagolnak. Az „Alapok” címet viselő első nagy egység (7–40. oldal) az evolúcióelmélettel, az etológiával és a szociobiológiával kapcsolatos alapismereteket mutatja be. A következő rész, az első tematikus fejezet (41–137. oldal) a kultúra keletkezésének magyarázatára született kísérletekről és azok bírálatáról szól. Szerepel benne a mémelmélet, a szociobiológiai iskola tanítása, illetve Donald T. Campbell mindezekkel részben vitatkozó megközelítése. A könyv eddig tartó első fele ismert elképzeléseket foglal össze, míg a mű második fele a szerző saját álláspontját fejti ki. A római kettes számot viselő fejezet (138–197. oldal) az író kultúra eredetére vonatkozó gondolatait ismerteti. A zárófejezet pedig (198–235. oldal) a kultúra jövőjével foglalkozik, vagyis, hogy mire számíthat az emberiség, illetve mit tehet jövője befolyásolása érdekében. A kötetet negyvenegy tételből álló irodalomjegyzék zárja (Attenborough-tól Wilsonig), amely a témával kapcsolatos – túlnyomórészt külföldi, kisebb részben hazai szerzőktől származó – vonatkozó irodalmakat sorolja fel.

A kultúra születésére és működésére vonatkozó megközelítéseket ismertető mű nem tekinthető tankönyvnek, sem tudománytörténetnek. Az említésre kerülő kultúraelméleti iskolák a szerző gondolatmenete során bukkannak fel és kerülnek ismertetésre. A könyv igényes ismeretterjesztő nyelvezetet használ (kevés idegen szóval), visszatérő kulcsfogalmait egyaránt kölcsönzi a természettudomány és társadalomtudomány szókészletéből. A következtetések megértése és mérlegelése érdekében vizsgáljuk meg az egyes fejezetek tartalmát.

Az alapozó rész az evolúció biológiai elméletének bemutatásával kezdődik. Az evolúciós algoritmus szerint a szaporodás során az egyes fajokon belül kissé eltérő variációk jönnek létre, amelyek közül a természetes szelekció kiválogatja a környezetéhez jobban alkalmazkodott egyedeket, amelyek így nagyobb szaporodási esélyhez jutnak („genetikai siker”). Az elmélet szerint a változások előre kitűzött cél nélkül halmozódtak fel, és évmilliárdok alatt hozták létre a földi élet minden ismert formáját.

Figyelemre méltó, hogy bár a társadalomtudományok területen Mannhardt kritikával szemléli a mégoly népszerű szemléletmódokat is, a biológiai fejlődéselméletet fenntartások nélkül elfogadja, és szinte kötelező kiindulási alapnak tekinti. Ez az attitűd rámutat, hogy napjaink társadalomtudományi koncepcióit milyen mélyen áthatják az uralkodó természettudományos elméletek. Bár a természetes szelekción alapuló evolúció elmélete valóban a legnépszerűbb biológiai elképzelés a fajok eredetéről, a természettudósok körében ma sem teljesen egyöntetű az elfogadottsága. Ugyanis sem a megfigyelések, sem a laborkísérletek nem igazolták, hogy az ismert genetikai mutációtípusok olyan mértékű hasznos változásokat lennének képesek előidézni, amelyekbe a természetes szelekció bele tudna „kapaszkodni”, és így bármennyi idő alatt komplex szervek, faji szintű változások jöhetnének létre.

Mannhardt András az élőlények tulajdonságaival kapcsolatban említést tesz róla, hogy „emberi intuíciónk azt a gondolatot ébreszti bennünk, hogy ha valami valamilyen funkciót nagyon jól ellát, akkor az ama funkció ellátásának céljából készült” (19. oldal). Ugyanakkor ennek lehetőségét a feltételezett céltalan evolúció nevében elveti – amivel az első gondolati válaszúton voltaképpen egy világnézeti döntést hoz, ami jól felismerhető befolyást gyakorol kibontakozó kultúraértelmezésére is.

Az etológiáról szóló alfejezetekben a viselkedés kialakulásának evolúciós értelmezését olvashatjuk. Az örökletes magatartásformák eszerint éppúgy az evolúció termékei, mint a testi jellegek. Az állatok lét- és fajfenntartó tevékenységeinek többségét kulcsingerek váltják ki, és szinte csak öröklött tényezők irányítják, a tanulás kis szerepet játszik magatartásformáikban. Az embernél azonban a tanulás szerepe a meghatározó, míg a kényszerítő erejű ösztön kevés; az örökletesség csupán hajlamokat idéz elő.

A szociobiológia az evolúciós elméletet az állatok és az ember társas viselkedésének magyarázatára alkalmazza. Alapvető felfogása szerint az élőlények a bennük lévő gének következő generációban való megjelenésére törekszenek (nem csak saját szaporodásuk, hanem rokonaik segítése révén is). A szociobiológia szerint a kulturálisan előírt emberi szabályok mögött is evolúciósan kialakult genetikailag meghatározott viselkedési hajlamok húzódnak meg. A kultúra eszerint nem más, mint a biológiai kényszerek megerősítése (e látásmód folytonosságot feltételez a biológiai fejlődés és a kultúra kialakulása között).

Az alapokat tisztázó bevezetés után az első számozott fejezet a kultúra kialakulásának evolúciós magyarázatait veszi sorra. Először a szerző ismerteti a mémelméletet, amely a kultúrában kerengő információcsomagokat (például gondolatokat, dallamokat, jelszavakat, divatokat, technológiákat) mémeknek nevezi, a kultúrát pedig a mémek evolúciója termékének tekinti. Mannhardt András arra mutat rá, hogy a mémek története nem evolúciós folyamat, mivel a mémek eredeti formáit létrehozzák, tehát előzmények nélkül jelennek meg; nagyon gyorsan változnak; a biológiai örökléssel szemben a szellemi szférában a szerzett tudás is öröklődik; valamint az emberi kultúra ágai között folyamatos cserekapcsolat zajlik, míg a fajok között (ritka kivételektől eltekintve) nem zajlik ilyen információcsere. Így a „mémek evolúciójára” való hivatkozás nem nyújt magyarázatot a kultúra kialakulására.

A szociobiológiához visszatérve megismerkedhetünk annak etikai vonatkozású tanításaival, illetve ezek kritikájával. E tudományterület megjelenését 1975-től, Edward O. Wilson Sociobiology című könyvének megjelenésétől számítják. E műben Wilson megkísérelte az etikát biológiai alapokra helyezni. Determinista megközelítése szerint etikai parancsaink tartalmát is genetikai tényezők határozzák meg. Az emberi társadalmakra jellemző szabályok követését eszerint csupán a gének „találták ki”, hogy rávegyenek minket az egymással való együttműködésre. Wilson biologizáló elmélete szerint az erkölcs úgy alakult ki, hogy a genetikailag meghatározott hajlamok közül a leginkább adaptívak az idők során mintegy automatikusan erkölcsi szabállyá léptek elő. (Hozzáteszem, hogy miközben a géneknek – szinte tudományos fantasztikus regényekbe illő módon – bonyolult viselkedésformákra való ösztönzést tulajdonítanak, legfőbb ismert funkciójuk szerint a gének egyszerűen csak fehérjemolekulákat kódolnak.)

E szemléletmódot képviseli az evolúciós pszichológia is, amely viselkedésünk lelki alapjait evolúciós termékeknek tekinti (legyen szó akár a mélységtől való félelmünkről, akár esztétikai érzékünkről). Az evolúciós pszichológia a szociobiológiával karöltve azt a felfogást támogatja, mely szerint a feltételezett biológiai törzsfejlődés és a kultúra jelenségei közötti szoros kapcsolat áll fenn, és ezt az előfeltevést igyekszik igazolni.

Mannhardt András szemléletes példán keresztül mutat rá, mennyire problémás, ha az emberiség egész erkölcsi rendszerét ilyen biológiai kényszerekre akarjuk visszavezetni. A legtöbb kultúrában jelen van a xenofóbia, amely az evolúciós szemlélet szerint azért fejlődött ki, mert biológiailag előnyös volt a rokonok, ismerősök előnyben részesítése az idegenekkel szemben. Ugyanakkor mai kulturális szabályaink általában elítélik az idegengyűlöletet. Ez önellentmondóvá teszi a szociobiológia megközelítését: hogy kerülhetne egy jól bevált, ősi hajlam tiltás alá (ahelyett hogy szabállyá válna), ha magatartáskultúránk csak a gének irányítása alatt állna? Ez egy komoly „repedés” a szociobiológia épületében, hiszen a kultúra és a biológiai hajlamok között nem állhatnának fenn ellentétek.

A szociobiológiának az erkölcs kialakulásáról alkotott koncepciójában nem szerepel értékelő mechanizmus, amely elemzés tárgyává tenné egy magatartásforma előnyeit, illetve hátrányait. Az erkölcs működésének lényegét azonban éppen egy ilyen értékelő-ítélő komponens jelenléte képezi. Ebből az következik, hogy a genetikailag meghatározott hajlamok és az erkölcsi szabályok (a biológia és a kultúra) között a valóságban nincs töretlen folytonosság. A kettő között egy szűrőrendszer, egy mérlegelő mechanizmus működik. Az erkölcs eredetével kapcsolatban tehát az a legfőbb kérdés, hogy az örökletes hajlamok készletéből miért válnak egyes magatartásformák az erkölcsi rendszer részévé, míg más magatartástípusok tiltás alá kerülnek. A kultúra megértéséhez éppen annak a szűrőnek a működését kellene megérteni, amely a lehetséges magatartásformák közül kiválasztja a kultúra szabályait. A közakarat (a „szűrő”) nem csak köztes elem a biológia és a kultúra között, hanem tevőlegesen generálja is a morált.

A szociobiológia az önző és az önzetlen magatartások mögött is genetikai hajlamokat sejt, melyek közül a szabályokba foglalt emberi kultúra mindig az önzetlen hajlamot erősíti. Ettől eltérő Donald T. Campbell szemlélete, aki szerint az önzés genetikai hajlamok együttese, míg a „szociális evolúció” olyan erkölcsi szabályokat termel ki, amelyek a biológiai késztetésekkel szemben biztatnak önzetlenségre, együttműködésre. A szelekció szükségszerűen azokat a kulturális szabályokat részesíti előnyben, amelyek az együttműködést erősítik, és így a közösség jobb működését eredményezik. E felfogásban az önzés (amely genetikai hajlamon alapszik) és az altruizmus (amely a kultúra terméke) rugói próbálják két oldalról húzni az emberi viselkedés „mutatóját”, amely valahol a kettő között állapodik meg.

Mannhardt a szociobiológiához hasonlóan Campbellt is azzal kritizálja, hogy csak olyan példákat hoz fel, amelyek beleférnek az elméletébe, míg másokat ignorál. Campbell ugyanis azt feltételezi, hogy minden kulturális (erkölcsi tartalmú) parancs egy genetikai hajlam ellensúlyozására jött létre, azonban például az anyai szeretet erkölcsi státusza minden valószínűség szerint nem a biológiailag kódolt „anyai gyűlölet” ellensúlyozása érdekében alakult ki.

F. J. Alaya elemzése szerint az etikus viselkedésnek három szükséges feltétele van: képesség a következmények előre látására, az értékítéletre, valamint az alternatív cselekvési lehetőségek közötti választásra. Az állatokból mindhárom feltétel hiányzik. Az „altruista” állati viselkedések csak formailag emlékeztetnek az erkölcsös emberi magatartásformákra, valójában nem választáson alapulnak, hanem ösztönszinten vezéreltek. Így tévedés az emberi erkölcs előzményeit az állatok együttműködő magatartást, önfeláldozást diktáló ösztöneiben keresni. De akkor vajon miért és hogyan alakult ki az erkölcs?

Az utolsó előtti fejezetben a szerző előadja saját elgondolását a kultúra eredetéről. Első kérdésfeltevése, hogy milyen elvek alapján végzi a munkáját a közakaratnak nevezett független kulturális törvényhozó ágens? Véleménye szerint ennek megértése juttat el minket a kultúra lényegének megértéséhez. Példaként továbbra is az idegenekhez való viszonyulást veszi. A puszta biológiai lét szintjén az erőforrások másoknak való átengedése veszélyezteti az életben maradást. A szerző tétele szerint a fordulat akkor következhetett be, amikor az ember megtanulta megsokszorozni a számára szükséges erőforrások mennyiségét. (A fordulat időpontját illetően felveti, hogy ez talán tizenkétezer évvel ezelőttre, a neolitikus forradalom idejére tehető.) A megszerezhető erőforrásokról való lemondás, az önzetlenség (amit Mannhardt gyakorlatilag az erkölccsel azonosít) azért jelenhetett meg, mert a források bősége esetén ez az a stratégia, ami az emberi faj genetikai sikerének záloga. A források bősége esetén a közösségnek olyan szabályokat kell bevezetnie, melyek révén a többletfelhalmozóktól el lehet venni annyi erőforrást, amennyi a „vegetatív egyenlőség” megteremtéséhez szükséges (vagyis ahhoz, hogy a létminimumot minél többek számára biztosítsák).

A szerző döntőnek ítéli fajunknak azt a kollektív vágyát, hogy minél nagyobb létszámú populációban éljen (ezt nevezi a „gyarapodás kultuszá”-nak). A tudati modellezés képessége révén az ember képes felmérni, mely magatartásformák befolyásolják kedvezően vagy kedvezőtlenül ezt a kívánatosnak tartott gyarapodási folyamatot. Mannhardt András (vitatható) tétele szerint a terjeszkedési folyamat sikerének mérlegelése az emberi morál forrása. A közakarat a csoport és az emberi nem gyarapodása érdekében azokat a viselkedéseket emeli kulturális normává, melyekről úgy véli, segíteni fogják a közösség növekedését, azokat pedig, amelyek e cél ellenében hatnak, tiltás alá helyezi.

A szociobiológia felfogásával szemben e megközelítésben nem a genetikai hajlamaink, hanem az elmebeli modellezésen alapuló közvélekedés dönti el, hogy egy adott magatartásforma vajon segíti fajunk gyarapodását, vagy nem. Ezen etikaértelmezés szerint szakadás van a gének és a kultúra között, mivel a kultúrát nem a gének alakítják, hanem egy önálló tényező, az elme. Azonban a kultúraalkotó közakarat döntéseit Mannhardt András szerint ugyanaz a szempont határozza meg, mint a biológiai hajtóerőket: fajunk genetikai sikerének maximalizálása. Eszerint a kultúra csupán mindazon szabályok összessége, amelyek az ember környezethez való alkalmazkodását, az erőforrások hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé. Véleményem szerint azonban naivitás és tévedés az emberi faj rendkívül soktényezős viselkedésrendszerét arra az egyetlen feltételezett célkitűzésre visszavezetni, hogy fajunk tagjai egyre többen szeretnének lenni, és a lehető leghatékonyabban akarják felhasználni a rendelkezésre álló forrásokat. Ez a biologizáló felfogás jócskán magán viseli azoknak a naturalista elméleteknek a befolyását, amelyeket egyébként a szerző részleteikben kritizál.

„A kétezer-ötszáz éves kérdés” című alfejezetben megemlített problematika bővebb elemzést is megérdemelt volna. Ez pedig a természetjog, amely legalább az ókortól kezdve foglalkoztatja a filozófusokat, illetve a joggal foglalkozókat. E szemlélet azt feltételezi, hogy létezik valamiféle örökérvényű (isteni?) szabály- vagy alapelvrendszer, amelyhez a konkrét történelmi jogrendszerek megpróbáltak (megpróbálnak) igazodni. Azonban Mannhardt András két bekezdés után azzal utasítja el ezt a lehetőséget, hogy a természetjogot feltételezők között nincs egyetértés, hogy pontosan miben is állnának a természetjog alapelvei. Ebben a rövid elintézésben feltehetően szerepet játszik a szerző nem titkolt személyes világlátása, a teista világképektől való elzárkózása is.

Az utolsó fejezettel érkeznek el a nagy, aktuális kérdések. Vajon az emberiség terjeszkedést előirányzó, több évezredes erkölcsi szabályai képesek lesznek-e a jövőben is a javunkat szolgálni, vagy változtatásra szorulnak? Mannhardt András a maga által szűkre szabott gondolati térben igyekszik választ találni a kultúra jövőjének kérdéseire, megfogalmazni saját javaslatait. A szerző jelenre vonatkozó helyzetfeltárásával kevesen szállnának vitába: a túlnépesedő emberiség könnyen kerülhet a közeljövőben a krónikus erőforráshiány állapotába, és a jelenlegi kulturális szabályok ebben a helyzetben diszfunkcionálissá válhatnak, elavulhatnak.

Vitathatóbb kérdés, hogy milyen előzmények vezettek a jelenlegi fejleményekhez? A szerző meglehetősen leegyszerűsítő módon két fázisra osztja az emberi civilizáció eddigi történetét: a szükség korára (amikor még nem állt rendelkezésre elég élelem és egyéb erőforrás), valamint a bőség korszakára, amikor a javak mennyisége már lehetővé tette az önzetlenséget. Ez a felosztás meglehetősen sebezhető, mert globális értelemben az emberiség ma sincs az univerzális bőség állapotában. Másrészt egyes civilizációkban voltak olyan állapotok, amelyeket ma a „fenntarthatóság” fogalmával jellemeznénk: ezekben az időszakokban az érintett népek tagjai nem szűkölködtek a forrásokban, de a szükségleteken felüli túltermelés sem jellemezte őket. Megkérdőjelezhető Mannhart azon tétele is, mely szerint az emberiség válságközeli állapotához leginkább a lélekszám növekedésére való tudatos törekvés vezetett volna. Kifejezetten ironikus, hogy a „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet” bibliai utasításban látja összefoglalva az expanzió korának szemléletét – burkoltan a vallást (is) hibáztatva a népesség gyarapodásáért. Arról kevés szót ejt, hogy a mostani izgalmas állapotok létrejöttéhez jelentős mértékben hozzájárult az anyagias szemlélet fokozatos eluralkodása, valamint az ilyen szemléletű társadalmakban az elképesztő mértékű – a valós szükségleteket messze túlsrófoló – fogyasztási szokások. Ez pedig nyilván nem a spirituális, vallási tanítások következménye, hanem (legalábbis részben) éppen azok háttérbe szorulásának, világnézeti változásoknak az eredménye.

Az azonban tény, hogy az erőforrások nem teszik örökkön örökké lehetővé a terjeszkedést – akár a vízhiány, akár a környezetszennyezés, az élelemhiány, a világgazdaság megrendülése, vagy az üzemanyagok végessége fogja legerőteljesebben érzékeltetni velünk korlátainkat. Úgy tűnik, az emberiség szinte tehetetlenül fut a „piros vonal” felé. Ennek alapvetően kétféle kimenetele lehetséges. Ha glóbuszunk lakossága felkészületlenül kerül az erőforrások szűkösségének az állapotába, akkor a fegyveres konfliktusok szaporodása nem kerülhető el. Ha az emberiség nem kap észbe, akkor a szerző megfogalmazása szerint „rettenetesen összetöri magát”, és így az emberiség létszáma humanitárius katasztrófák (például helyi vagy globális háborúk) következtében jelentősen megcsappan, majd újra felemelkedik. A másik lehetőség, amelyben reménykedni lehet, hogy időben „kapcsolunk”, széles tömegek változtatnak magatartási szabályaikon, és időben lefékezhetünk a piros vonal elérése előtt. Azonban számolni kell a kritikus helyzet bekövetkezésének eshetőségével, és a közakaratnak foglalkoznia kell az új kultúra bevezetésének lehetőségével, szabályainak körvonalazásával. Kétségtelen, hogy érdemes elgondolkodni azon, milyen szokásokat és szabályokat kellene javasolnunk, ha meg szeretnénk óvni fajunkat a szélsőséges megpróbáltatásoktól. Ismerjük meg, saját eddigi logikáját követve milyen – meglehetősen ijesztő – elveket javasolna a szerző az „új kultúra” bevezetéséhez, miközben konkrét törvények, intézkedések említésétől tudatosan tartózkodik.

A kultúra céljának az új helyzetben is a genetikai siker maximalizálását tekinti. A források szűkössége esetén azonban „globális adaptációt” lát szükségesnek, vagyis a faj lélekszámát fokozatosan az élőhely által lehetővé tett egyedszámra kell leszorítani. Senkit nem szabad és nem kell elpusztítani, de a kulturális, morális szabályrendszert úgy kell kialakítani, hogy biztosítsa a népszaporulat férőhelyekhez való igazodását. Ez magában foglalja a szüléshez való jog korlátozását. Bár konkrét társadalmi szabályozást itt sem fogalmaz meg, a javasolt radikális népességcsökkentés nehezen lenne elképzelhető pusztán társadalmi ösztönzéssel, és így a leírásból – ha a szerző nem is ezt akarja sugallni – a sterilizálás és államilag előírt abortusz képe rémlik fel.

Emellett az új kultúrában a fogyasztás terén meg kellene tiltani a vegetatív minimum meghaladását, mert az mások életét veszélyezteti. (Hogy mennyi is a fizikálisan és szellemileg szükséges vegetatív minimum, annak megállapítását későbbi kutatásokra bízza a szerző.) A többletfogyasztást elfogadó kulturális szabályok tehát elavulnak, továbbá meg kell oldani az erőforrások célszerű elosztását. A globális egyenlőség biztosítása érdekében nem csak az egyének, hanem az egyes országok jogainak korlátozására is sort kell keríteni. Mivel pedig az emberek a számukra közvetlenül nem érzékelhető veszélyek miatt általában nem mondanak le önként a civilizáció áldásairól, így olyan totális államszervezés válik szükségessé, ami rákényszeríti az embereket a köz javát szolgáló viselkedésre. Ha jól megnézzük, az „új kultúra” leírásából tulajdonképpen egy erős, globális kommunista diktatúra képe bontakozik ki… Egyetlen alternatívát ismerhetünk még meg: ha nem akarjuk, hogy pont olyan sok ember éljen a vegetatív minimumon, amennyit a Föld elbír, akkor fel lehet emelni az életszínvonalat, de csak azon az áron, hogy a földlakók számát jóval alacsonyabban tartjuk, mint ahány létminimumon élőt elbírna a bolygó. Ám e rendszer megvalósíthatóságában maga a szerző sem bízik: „Az emberiség ilyen elven való megszervezése persze aligha egyéb, mint utópia” (235. oldal).

Mannhardt András számol azzal, milyen ellenérvek vethetők fel javaslataival szemben. A luxusfogyasztáshoz való hozzászokás miatt a várható reakció a felháborodás és az érzelmi elutasítás; nem járulnánk hozzá szabadságunk korlátozásához, életszínvonalunk csökkenéséhez; az eszményinek tartott demokratikus társadalomszervezési forma feladása pedig rémségesnek tűnne számunkra. Bár a fenntartások érthetőek, az író szerint a népesség növekedése és az elérhető források csökkenése miatt jóformán csak a felvázolt módon lehet elkerülni a globális összeomlást. Ezen kívül csak az a lehetőségünk marad, hogy a végsőkig reménykedünk, hogy az emberiség nem fog olyan szűkös körülmények közé kerülni, ami szükségessé tenné az új társadalmi berendezkedést.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a kötet hasznos áttekintést nyújt a kulturális szabályrendszerek kialakulásával foglalkozó modern elméletekről és az azok bírálatáról. Ugyanakkor a szerző maga is sematikus módon egy vagy néhány tényezőre akarja visszavezetni az „emberi populáció” viselkedésszervezési irányelveit, amelyek csupán a biológiai túlélést, fajunk szaporodását és fizikai jólétét szolgálják. A magam részéről degradálónak, vagy akár elavultnak nevezném a kultúra ilyen értelmezését.

A könyv második fele kétségtelenül elgondolkodtató, mert megerősíti azt a manapság sokat hallott irányelvet, mely szerint az emberiség védelme és jóléte érdekében jelentős szemléletváltásra, kulturális megújulásra lenne szükség. Bár Mannhardt András jövő időben beszél arról a lehetőségről, hogy majd „a források szűkössé válása idején” egyes emberek mohó fogyasztási szokásai mások kárára szolgálhatnak (akár halálukat idézhetik elő), tulajdonképpen ez a helyzet már jó ideje bekövetkezett. Ez azonban nem ösztönzi jelentős beavatkozásra a jóléti államok irányítóit, és általánosságban véve a fogyasztók lelkiismeretét sem érinti meg annyira, hogy életmódbeli berögződéseiken jelentősen változtatnának. Mindenesetre értékelnünk kell, hogy egy értelmiségi szerző elgondolkodik a változtatás szükségességén és annak lehetőségein. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a morál eredetével kapcsolatban rendelkezésre álló elméletek és a saját vélekedései alapján egy kortárs pszichológus milyen gondolati körön belül mozog azzal kapcsolatban, miként lehetne megmenteni a társadalmunkat a rá leselkedő veszélyektől. A felfestett kép nem túl rózsás: civilizációnk jó eséllyel jelentős megrázkódtatások előtt áll, amitől csak totalitárius vezetési módszerek és korlátozások bevezetésével lehetne megkímélni.

A könyv hiányosságának magam azt rónám fel, hogy a szerző nem, vagy csak nagyon érintőlegesen mutat be a sajátjától alapjaiban eltérő megközelítéseket. Ugyanis az erkölcs relatív voltát feltételező elméletek mellett vannak abszolút erkölcsöt (természeti jogot, akár univerzális isteni törvényeket) valló erkölcsi rendszerek is. Válságba jutott kultúránk megújítása kapcsán pedig fel sem veti azt a lehetőséget, hogy talán nem teljesen új és politikai típusú intézkedésekre van szükség, hanem inkább visszanyúlásra olyan civilizációk működési alapelveihez és világlátásához, amelyek a mi társadalmunknál ügyesebben kezelték az embernek a természethez és a közösséghez való viszonyát. Egy ilyen múltba néző elemzés persze olyan következtetéshez vezethetne, hogy viselkedésünk megreformálásához e múltbeli kultúráknak nem csak a formai megoldásait, hanem az azok alapját képező világlátás egyes elemeit is át kellene vennünk, amitől a szerző feltehetően húzódozna. A társadalmi felvilágosítás, szemléletformálás (az önkéntesen vállalt egyszerű életmódra való bátorítás) lehetőségét sem veti fel. Tartsuk tiszteletben, hogy ő inkább a kultúra felülről szerveződő, elnyomó átépítésben látja a megoldás egyetlen módját. Az olvasó számára azonban adott a lehetőség, hogy olyan utakon is elgondolkodjon, amelyeket a szerző számításba sem vesz.

Tasi István