Mit jósolnak napjainkra az ősi védikus szentírások?

A jövő eseményeire vonatkozó megállapítások közül azok a legérdekesebbek, amelyek bekövetkezési valószínűsége csekély. Minél kisebb az esélye egy előre látott esemény megtörténésének, annál inkább felkapjuk a fejünket egy jóslat hallatán, s annál érdekesebbnek tartjuk azt a személyiséget, aki a jóslatot megfogalmazta.

India ősi szentírásaiban, a védikus irodalomban, számos előrejelzést olvashatunk, ám ezek legnagyobb része a régmúlt eseményeire vonatkozik. Amennyiben hitelesnek fogadjuk el a védikus írásokat, úgy minden bizonnyal azt is elhisszük, hogy e jóslatok valóban jóslatok, vagyis az eseményeket megelőzően fogalmazták meg őket. Akik azonban nem ismerik el a védikus írások hitelességét, s csak puszta spekulációnak, esetleg érdekes sztorinak gondolják őket, azok a jóslatokat is az „előre jelzett” események bekövetkezte után megfogalmazott hamisítványoknak vélik.

Számukra különösképpen érdekesek lehetnek azok a jóslatok, amelyek régóta ismertek, ám napjainkra vonatkoznak, s a jelenben be is következnek. Ezekben az esetekben a csalás ki van zárva, hiszen a több száz, több ezer éves írásokat számos példányban lemásolták, sok helyen őrzik. A jelenben beigazolódó jóslatok valódisága tehát könnyen ellenőrizhető.

Ilyen, napjainkra bekövetkezett jóslatot fogalmazott meg Csaitanja Maháprabhu, akit a gaudíja-vaisnavák Krisna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége egyik földi megtestesülésének, avatárájának tartanak. Véleménye szerint: „A világ minden falujában és városában felhangzik majd nevem éneklése.” (Csaitanja-bhágavata, Antja-khanda 4.126). A középkori Bengáliában meglehetősen valószínűtlenül hangozhatott egy ilyen jóslat, de azt gondolom, hogy nyugodtan feltételezhetjük, hogy a 19. századi, szentírásokat ismerő nyugati indológus sem kívánt volna nagy tétben fogadni e jóslat bekövetkeztére.

Márpedig a 19. századi Indiában, 1885-ben Csaitanja Maháprabhu egyik követője, Bhaktivinoda Thákura még arra is vállalkozott, hogy megismételje a fenti jóslatot. Így írt a Szaddzsana Tosaní című újságban megjelent cikkében: „Ó, mikor jön el az a nap, amikor a szerencsés angolok, franciák, oroszok, németek és amerikaiak zászlókkal, mridangákkal [dobokkal] és karatálákkal [kis cintányérokkal] a kezükben, kírtanázva [Isten neveit énekelve] vonulnak majd végig [Bengália városainak] utcáin és falvain! … Akkor majd így szólnak egymáshoz: Drága testvéreink, mi is elfogadtuk az Úr Csaitanja szeretet-óceánjának menedékét; kérünk benneteket, öleljetek magatokhoz minket.”

Azóta a középkorban leírt és a 19. században megerősített jóslatok valóra váltak. Ma nemcsak Indiában, de világszerte emberek ezrei, tízezrei éneklik a felszabadulás nagy mantráját, az Isten Szent Neveiből álló Haré Krisna Mahá-mantrát: Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. Bhaktivinoda Thákura másik jóslata szintén megvalósult, hiszen a nyugatról Indiába érkező zarándokok tömegei ma együtt vonulnak fel Bengália és Észak-India szent helyein indiai hittestvéreikkel, s világszerte közösen terjesztik Csaitanja Maháprabhu üzenetét.

Forrás: Drutakarma dása (Michael A. Cremo): Májápur: A béke és ökológiai harmónia mandalája. Tattva 10/1: 97-114. 2007. február