A világegyetem keletkezéséről és szerkezetéről alkotott magabiztos magyarázatok nem állják ki az alaposabb vizsgálat próbáját.




Tartalom:
– Előszó
– A rettegett szingularitás
– Megoldási kísérletek
– A kezdetek kérdése
– A felfúvódó világegyetem
– A kvantumfizika és a valóság
– És mi van a galaxisokkal?
– A hiányzó tömeg
– A valóság másik arca
– Hivatkozások

Előszó
Richard L. Thompson a Bhaktivedanta Institute tudományos munkatársa. Az intézet fő küldetése annak a tanulmányozása, hogy milyen kapcsolatok, összefüggések vannak a modern tudományos világ és India védikus irodalmának világképe között. Cikkében a világ keletkezésével kapcsolatos modern elképzelésekkel foglalkozik.

Ha felnézünk a csillagokkal teli, éjszakai égboltra, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: mindez hogyan jött létre? Manapság a legtöbb tudós erre az ősrobbanás-elmélet valamelyik változatával hozakodik elő. A kezdet kezdetén – hangzik a válasz – az univerzumban található összes anyag egyetlen, felfoghatatlanul magas hőmérsékletű pontban koncentrálódott, majd hatalmas erővel szétrobbant. E táguló, rendkívül magas hőmérsékletű, szubatomikus részecskékből álló felhőből fokozatosan létrejöttek az atomok, majd az atomokból a csillagok, aztán a galaxisok, a bolygók, és végül megjelent az élet. Ezt a gondolatsort mára kinyilatkoztatott igazságként fogadják el. Tudatosan a Genezis hangulatát idézve, számtalan tankönyv, népszerűsítő kiadvány, igényes tudományos folyóirat és számítógépes effektusokkal tarkított tévéműsor mutatja be részletekbe menően az őseredet meséjét.

Ez az izgalmas és figyelemfelkeltő történet kétségkívül eléri célját. Mivel az ősrobbanás-sztori látszólag tényszerű megfigyeléseken és tudományos módszereken alapul, a legtöbb ember számára ésszerűbbnek tűnik, mint a teremtésről szóló, vallásos beszámolók. A kozmológia* ősrobbanás-elmélete azonban csupán a legutóbbi azon kísérletek sorában, amelyek a világegyetem keletkezését mechanisztikus módon próbálják megmagyarázni. E szemléletmód szerint a világ – és benne az ember – nem egyéb, mint az anyagi törvényszerűségek alapján működő anyag terméke.

Bevett gyakorlat, hogy a tudósok visszautasítják a világegyetem eredetének természetfeletti magyarázatait, különösen azokat, amelyek egy Legfelsőbb Alkotó Személyt tételeznek fel; szerintük ez ellenkezik a tudományos módszerekkel. A mechanisztikus világképben Isten – már ha egyáltalán elfogadják a létezését – csupán egy jelentéktelen mellékszereplő, aki (képletesen szólva) “felhúzza az univerzum óráját”. Ezután már nincs több beleszólása a dolgokba, egyszerűen hagyja, hogy minden a természet törvényei szerint történjék. E természeti törvények valójában hatalmasabbak, mint maga Isten, aki egyébként csak mint alaktalan, egyetemes energia jelenik meg. Nyilvánvalóan nem sok keresnivalója marad egy személyes Istennek, egy legfelsőbb tervezőnek és irányítónak az ősrobbanás hívei által elénk tárt univerzumban. Erwin Schrödinger, a Nobel-díjas osztrák elméleti fizikus, a kvantummechanika alapegyenletének megalkotója a következőket mondja Értelem és anyag című művében: “Semmiféle személyes isten nem lehet része egy olyan világmodellnek, amely egyedül azáltal vált megközelíthetővé, hogy minden személyes elemet eltávolítottak belőle.” Ne gondoljuk tehát, hogy a tudósok tapasztalati megfigyeléseik alapján eliminálták Istent, vagy ilyen megfigyelések alapján korlátozták a világegyetemben játszott szerepét. Inkább arról van szó, hogy választott módszerük eleve kizárja Istent.

A tudósoknak az a törekvése, hogy a világegyetem eredetét tisztán fizikai fogalmakkal írják le, három feltételezésen alapszik:
1) minden jelenség teljességgel megmagyarázható a matematika nyelvén megfogalmazott természeti törvények segítségével;
2) ezek a fizikai törvények mindenhol és minden időben érvényesek;
3) az alapvető természeti törvények egyszerűek.

Sokan magától értetődőnek veszik ezeket a feltevéseket, annak ellenére, hogy eddig még nem bizonyították be őket, s nem is lehet őket egykönnyen bebizonyítani. Ezek csupán a valóság megközelítésére irányuló egyik módszer részei. Látva azt, hogy milyen összetett jelenség tárul a világegyetemet szemlélő ember elé, a tudósok úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a redukcionista (leegyszerűsítő) megközelítésmóddal. A következőképp gondolkodtak: “Próbáljunk meg mindent mérésekre leegyszerűsíteni, és egyszerű, univerzális fizikai törvényekkel megmagyarázni.” Semmilyen logikus érv nem támasztja alá azonban, hogy már eleve kizárjuk az univerzum megértésére irányuló összes olyan alternatív stratégiát, amely tovább már nem redukálható, összetett törvényeket és elveket foglal magába. Ennek ellenére sok tudós, mivel összemossa a világegyetem megismerését célzó módszerét az univerzum tényleges valóságával, a priori kizár minden alternatív megközelítési módot. Kitartanak amellett, hogy a világegyetem tökéletesen leírható egyszerű matematikai törvényekkel. “Reményeink szerint az egész világegyetem leírható lesz egyetlen egyszerű képlet segítségével, amit akár a pólónkon is viselhetünk.”(2) – mondja Leon Lederman, a bataviai Fermi Országos Részecskegyorsító Laboratórium (Illinois) igazgatója.

Több oka is van, amiért a kutatók szinte kötelezőnek érzik, hogy magukévá tegyék ezt a redukcionista módszert. Amennyiben a világegyetem mögött meghúzódó valóság egyszerű mennyiségi törvényekkel leírható, abban az esetben van némi esélyük rá, hogy azt megértsék (és manipulálni tudják), az emberi ész korlátainak dacára is. Azt feltételezik tehát, hogy a világegyetem leírható ily módon, és ennek érdekében temérdek elméletet gyártanak. Ha azonban a világegyetem végtelenül összetett – az emberi elme és érzékszervek korlátozott lehetőségei miatt -, igen nehéz lenne megértenünk azt. Példának okáért tegyük fel, hogy kapunk valakitől egy egymillió számjegyből álló számsort, azzal, hogy írjuk le a rá jellemző összefüggésrendszert egyetlen egyenlet segítségével. Ha ez a rendszer egyszerű, elképzelhető, hogy sikerrel járunk. Ha azonban rendkívül bonyolult, valószínűleg fogalmunk sem lesz az egyenletről. Ugyanígy a tudományos módszer is kudarcot vallana, ha egy matematikai módon nem leírható világegyetem jellemzőivel kellene megbirkóznia. Ezért aztán nem meglepő, hogy a kutatók többsége oly kitartóan ragaszkodik a jelenlegi stratégiához, eleve kizárva minden más megközelítést. Leginkább ahhoz az emberhez hasonlítanak, aki a bejárati ajtaja előtt veszítette el a kulcsait, mégis az utcán keresi őket, mert ott jobb a világítás.

A tudósoknak az a feltevése szintén vitatható, hogy a Földön, laboratóriumi körülmények között felfedezett természeti törvények a világegyetem minden pontján és minden időben érvényesek. Például abból, hogy az elektromágneses mező laboratóriumi körülmények közt egy meghatározott módon viselkedik, még nem következik az, hogy ugyanez érvényes nagy a világegyetem távoli pontjaira, vagy sokmilliárd évvel ezelőtti időkre is. Ugyanakkor ezek a feltételezések perdöntő jelentőségűek a világegyetem eredetének vagy távoli égitestek, pl. a kvazárok természetének leírása szempontjából. Végtére is nem mehetünk vissza többmilliárd évet az időben az univerzum keletkezéséig, és gyakorlatilag semmilyen közvetlen bizonyítékkal nem rendelkezünk a saját naprendszerünkön túli jelenségekről.

Még egyes neves tudósok is felismerték azokat a kockázatokat, melyek a korlátozott ismereteink alapján levont, a világegyetem egészére vonatkozó messzemenő következtetésekben rejlenek. 1980-ban Kenneth E. Boulding A Tudományos Haladásért Amerikai Szövetségéhez intézett elnöki beszédében a következőket mondta: “A kozmológia… igen bizonytalan alapokon nyugszik, egyszerűen azért, mert a hatalmas világegyetemet egy parányi és egyoldalú mintán keresztül tanulmányozza. Teljes élettartamához képest csak igen rövid idő óta vizsgáljuk alaposabban, és még ennél is kisebb töredékéről rendelkezünk behatóbb ismeretekkel.”(3) A kozmológusoknak azonban nem csupán a következtetései nem megalapozottak; úgy tűnik, az univerzum megfigyelhető jelenségeivel összhangban lévő, egyszerű matematikai modell megalkotására irányuló próbálkozásuk is alapvető nehézségekbe ütközik – ahogy azt a következőkből látni fogjuk. [Az újabban felvetődött, legaktuálisabb elméletekről többek között az alábbi művekből tájékozódhat az olvasó: Paul Davies: Az utolsó három perc, Kulturtrade, Bp.; John D. Barrow: A világegyetem eredete, Kulturtrade, Bp., 1994. - a szerk.]

A rettegett szingularitás
Az ősrobbanás-elmélet híveinek egyik legnagyobb gondja az, hogy bár “a világegyetem keletkezését” igyekeznek megmagyarázni, az általuk javasolt eredetet nem lehet matematikai úton leírni. Az általánosan elfogadott ősrobbanás- elméletek szerint a világegyetem, kezdeti állapotában egy végtelenül kis kiterjedésű, ugyanakkor végtelen sűrűségű és hőmérsékletű pont volt. Ez az állapot azonban túl van a matematikai leírhatóság határain – semmit nem lehet róla kijelenteni; a számítások teljesen összezavarodnak, értelmetlenné válnak. Olyan ez, mint amikor nullával próbálunk meg elosztani egy számot – mi a végeredmény? 1?… 5?… 5 billió?…??? Lehetetlen megmondani. A szaknyelv ezt nevezi szingularitásnak.

Sir Bernard Lovell, a Manchesteri Egyetem rádiócsillagászat professzora így ír a szingularitásokról: “Az idő kezdetének fizikai leírása során ezen a ponton egy akadály állja el az utunkat. Ez a probléma – ti., hogy vajon tényleg alapvető akadályt jelent-e ez a világegyetem kezdeti állapotának tudományos leírásában -, valamint az idő kezdetén feltételezett egyetlen létezővel kapcsolatos fogalmi nehézségek a modern gondolkodás kardinális kérdései.”(4)

Egészen mostanáig még az ősrobbanás-elmélet legkiemelkedőbb képviselőinek sem sikerült átlépniük ezeket az akadályokat. A Nobel-díjas Steven Weinberg így panaszkodik: “Sajnos nem tudom a filmet [az ősrobbanás szemléletes bemutatását] nulla időpontnál és végtelenül magas hőmérsékleten elindítani.”(5) Azt látjuk tehát, hogy az ősrobbanás-elmélet egyáltalán nem ad számot a világegyetem keletkezéséről, mivel a kezdeti szingularitás természeténél fogva nem leírható.

Az ősrobbanás elmélete ezért már a kezdet kezdetétől fogva gondokkal küszködik. Míg az ősrobbanást bemutató népszerűsítő cikkek a kezdeti szingularitással kapcsolatos nehézségek fölött elegánsan átsiklanak, addig a jelenség matematikai következményeit kutató tudósok szűkebb szakmai köröknek szóló tanulmányaikban elismerik, hogy komoly akadályról van szó. Stephen Hawking, a cambridge-i egyetem matematika professzora, és G. F. R. Ellis, a Cape Town-i egyetem matematika professzora “A téridő nagyléptékű szerkezete” című mértékadó művükben rámutatnak: “Úgy tűnik, helytálló az az elv, miszerint ha egy fizikai elmélet szingularitást tételez fel, akkor ez annak a jele, hogy az elmélet összeomlott.”(6) Majd hozzáteszik: “Eredményeink azt a feltevést igazolják, hogy a világegyetem meghatározott idővel ezelőtt keletkezett. Magának a teremtésnek, a szingularitásnak a pillanata azonban kívül esik a jelenleg ismert fizikai törvények hatáskörén.”(7)

A világegyetem kezdetére vonatkozó bármely olyan magyarázat, amely egy fizikai módszerekkel nem leírható dologgal indít, mindenképpen megkérdőjelezhető. De van egy további probléma is. Honnan származik a szingularitás? Ennél a pontnál a tudósok ugyanazzal a nehézséggel találják szembe magukat, mint a hívők, akiktől gyakran kérdezik kötekedve: “Na jó, de honnan származik Isten?” És éppen úgy, ahogy a hívők azzal válaszolnak, hogy Isten minden ok ok nélküli oka, a tudósok számára is csak az a lehetőség marad, hogy kijelentsék: még azelőtt, hogy az idő és a tér létrejött volna, létezett egy matematikailag leírhatatlan, végtelenül sűrű, ugyanakkor végtelenül parányi pont, minden ok ok nélküli oka. Ekkor a szerencsétlen tudós ugyanazt a megbocsáthatatlan bűnt követi el, amit soha nem mulaszt el a szentek és a misztikusok szemére vetni, nevezetesen, hogy tudományosan igazolhatatlan, a természetfelettit implikáló kijelentésekre ragadtatja magát. Ha tehát bármit is meg akar tudni a világegyetem keletkezéséről, akkor számolnia kell azzal, hogy olyan vizsgálati és kísérleti módszereket kell elfogadnia, amelyek túl vannak a fizikai valóságon.

Megoldási kísérletek
Az elméleti szakemberek, mivel vonakodtak szembenézni ezzel a kényelmetlen kilátással, az ősrobbanás számos változatát dolgozták ki annak érdekében, hogy valahogy kiküszöböljék a szingularitás problémáját. Az egyik megközelítés azt feltételezi, hogy a világegyetem nem tökéletes szingularitásból keletkezett. Sir Bernard Lovell kijelenti, hogy az ősrobbanással létrejött világegyetem szingularitása “gyakran olyan matematikai problémaként jelentkezik, ami abból a feltevésből ered, hogy a világegyetem egységes.”(8) Az ősrobbanással keletkezett univerzum bevett modelljeit tökéletes szimmetria jellemzi. Néhány tudósban felmerült, hogy ez lehet az oka, hogy az ősrobbanás kezdeti, nulla időpontra kidolgozott egyenletnek matematikai levezetései a szingularitáshoz vezettek el. Ezt helyreigazítandó, néhány szakember a látható világban megfigyelhető sajátosságok analógiájára egyenetlenségeket vezetett be modelljébe. Remélték, hogy ez elégséges szabálytalansággal fogja felruházni a kezdeti állapotot ahhoz, hogy ki lehessen küszöbölni a szingularitás problémáját (azaz, hogy ne kelljen mindent egyetlen pontra redukálni). Ezt a reményt azonban Hawking és Ellis darabokra zúzták; kijelentették, hogy számításaik szerint az anyag egyenetlen eloszlását feltételező ősrobbanás-modell ugyancsak a kezdeti szingularitáshoz vezet vissza.

A kezdetek kérdése
A szingularitás problémája csupán része egy nagyobb problémakörnek: annak a kérdésnek, hogy a világegyetem kezdeti körülményei – bármilyenek is voltak azok – vajon hogyan alakultak ki. Ha az univerzum kezdetének modellje magában foglalja a szingularitást, az mindenképpen súlyos elméleti nehézségekhez vezet. De ha valahogyan meg is kerülhető a szingularitás, még mindig ott a kérdés, hogy honnan származik a világegyetem. Néhány tudós, abban a reményben, hogy az eredet kérdését teljesen megkerülheti, fölvetette a “örökké oszcilláló világegyetem” lehetőségét, egy olyan világegyetemét, amely kitágul, majd szingularitásba alakul vissza, aztán ismét kitágul, majd megint zsugorodni kezd, és így tovább, egy vég nélküli folyamat részeként. Nincs kezdet és nincs vég, csupán egy végtelen, ciklikus folyamat. Ily módon megoldódik a világegyetem keletkezésének problémája, mivel az elmélet szerint nincs kezdet, s az anyagi univerzum mindig is létezett.

Ez a modell azonban súlyos problémákat vet fel. Először is, eddig még senki nem körvonalazta kielégítő módon a kitágulás-összehúzódás mechanizmusát. Továbbá, “Az első három perc” című könyvében Steven Weinberg fizikus rámutat, hogy minden egyes ciklus során progresszív változásoknak kell lejátszódniuk az univerzumban. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos ponton egy kezdetnek kell lennie, szemben egy végtelen ideig tartó visszafejlődéssel.(10) Ismét szembekerültünk az eredet kérdésével.

A kezdetek megkerülhetetlen kérdésköréből való másik ötletes kitörési kísérlet egy angol asztrofizikus, Paul Davies időben visszafelé haladó, “visszaalakuló” modellje. Eszerint a világegyetem az előrehaladó időben kitágul, majd pedig szingularitássá omlik össze. A visszaalakulás során az idő visszafelé halad – a szingularitásból a világegyetem tágulni kezd, majd ismét szingularitásba omlik össze, ugyanabba a szingularitásba, amely az előző ciklus kiindulási pontja volt. Ebben a modellben a múlt jövővé válik, a jövő múlttá, ily módon a “kezdetekben” megjelölés értelmetlenné válik. Ez a forgatókönyv ízelítőt ad abból a sok, igen fantáziadús magyarázatból, amelyet a kozmológusok voltak kénytelenek felállítani, hogy magyarázatot adjanak a világegyetem keletkezésére.

A felfúvódó világegyetem
Teljesen függetlenül attól a kérdéstől, hogy honnan származik a világegyetem kezdeti állapota, számos más probléma is gondot okoz korunk kozmológusainak. Ahhoz, hogy a hagyományos ősrobbanás-elmélet az anyagnak a világegyetemben való általunk tapasztalt eloszlásához vezethessen, a kezdeti állapotnak rendkívül “finom beállítottságúnak” kellett lennie. Ekkor felmerül a kérdés: hogyan vált ilyenné a kezdeti állapot? Alan H. Guth, az M. I. T. fizikusa egy olyan ősrobbanás-modellt javasolt, amely automatikusan produkálja ezeket a finom beállításokat, kiküszöbölve annak a szükségességét, hogy mesterségesen kelljen bevezetni őket az egyenletekbe. Ez a “fölfúvódó” modell azt feltételezi, hogy az univerzum egy gyorsan táguló, túlhevült részén egy kis terület lehűl, majd sokkal gyorsabban kezd el tágulni, ahogy a túlhűtött víz is hirtelen kitágul, amikor jéggé fagy. Ezzel a gyorsan táguló fázissal próbálták kiküszöbölni a standard ősrobbanás-elméletekben rejlő nehézségek némelyikét.

Azonban Guth elméletének is megvannak a maga belső problémái. Guth a saját egyenletein volt kénytelen “finom beállításokat” végezni annak érdekében, hogy azok a fölfúvódó világegyetem modelljét adják. Így ő is ugyanazzal a problémával került szembe, amelyet pedig modellje lett volna hivatott áthidalni. Azt remélte, hogy meg tudja magyarázni az ősrobbanásból kialakult univerzum által feltételezett “finom beállítások” problémáját, ugyanakkor neki is magyarázatra szoruló finomításokat kellett elvégeznie. Guth és kollégája, Paul J. Steinhardt elismerik, hogy modelljükben “a számítások csak abban az esetben nyújtanak elfogadható előrejelzéseket, ha a paramétereket egy szűk tartományon belüli értékekhez rendelik hozzá. A legtöbb kutató (minket is beleértve) az ilyen finomítást elfogadhatatlannak tartja.”(11) Guth és Steinhardt továbbra is reménykedik benne, hogy a matematikai elméletek a jövőben odáig fognak fejlődni, hogy segítségükkel elfogadható formában tudják majd megfogalmazni modelljüket.

Egy mindeddig meg nem valósult, jövőbeni fejlődéstől való függés a Guth-féle modell egy másik problémás pontjára világít rá. A “nagy egyesített elméletek” (grand unified theories, GUT), amelyeken a fölfúvódó világegyetem elmélete alapul, teljes mértékben hipotetikusak, és “kevéssé támaszthatják azokat alá ellenőrzött laboratóriumi mérések, hiszen következményeik többsége nem mérhető laboratóriumi körülmények között.”(12) (A “nagy egyesített elméletek” egy igen spekulatív kísérlet a világegyetemben működő alapvető erők egyesítésére.)

Guth elméletével kapcsolatban a másik probléma az, hogy még csak meg sem kísérel magyarázatot adni arra, hogy miként jött létre a túlhűtött és táguló anyag, ami nélkülözhetetlen az elméletében szereplő felfúvódáshoz. Három hipotetikus eredet-magyarázattal operál. Az első a hagyományos ősrobbanás-elmélet, amelyben Guth azt állítja, hogy a felfúvódás epizódja a nagyon korai szakaszban játszódik le. A modell viszont nem válaszolja meg a korábban már említett szingularitás bonyolult kérdését. A második lehetőség szerint a kezdeteknél véletlenszerű káosz uralkodott, amelyben egyes területek forróak, mások hidegek voltak, egyes területek tágultak, mások pedig összehúzódtak. A fölfúvódás a túlhevült és táguló területeken kezdődött el. Guth is elismeri, hogy e képzeletbeli őskáosz eredetére nincs magyarázat.

A harmadik lehetőség szerint – melyet maga Guth is előnyben részesít -, e túlhevített, táguló terület a kvantummechanikai értelemben vett semmiből jön létre. A Scientific Americanben, 1984-ben megjelent cikkükben Guth és Paul J. Steinhardt kijelentik: “A felfúvódó univerzum modellje egy olyan lehetséges mechanizmus, amely által a megfigyelhető világegyetem kialakulhatott egy végtelenül kis térből. Ezt már csak egy – igen csábító – lépés választja el attól a feltételezéstől, hogy az egész világegyetem szó szerint a semmiből alakult ki.”(13)

Bármily vonzónak tűnik is ez azon tudósok számára, akik elhatárolják magukat egy felsőbb, a világegyetemet megalkotó intelligencia létezésének lehetőségétől, az elképzelés mégsem állja ki a tüzetes vizsgálat próbáját. A szó szerinti értelemben vett “semmi”, amiről Guth beszél, egy feltételezett, kvantummechanikai vákuumállapot, amely a még megfogalmazásra váró, a kvantummechanikát az általános relativitáselmélettel egyesítő “nagy egyesített elméletben” szerepel. Más szóval, ez a vákuumállapot jelenleg még csak elméletileg sem írható le.

A fizikusok ennek ellenére már előálltak egy olyan egyszerűbb kvantummechanikai vákuumállapot leírásával, amelyet leginkább a létezés küszöbén álló “virtuális részecskék”, atomi építőkövek tengereként képzelhetünk el. Ezek a szubatomikus részecskék időről időre felbukkannak a vákuumból, és anyagi valósággá válnak. Ezeket a felbukkanásokat vákuum-fluktuációnak nevezik. Maga a fluktuáció nem figyelhető meg közvetlenül, de az erre alapozott elméleteket laboratóriumi kísérletek már igazolták. Elméletileg mindez úgy zajlik, hogy egy részecske és egy antirészecske egyidejűleg, ok nélkül megjelenik a vákuumban, majd egymást közömbösítve szinte azonnal eltűnnek. Guth és munkatársai azt tételezik fel, hogy egyszer egy kis részecske helyett az egész világegyetem bukkant elő a vákuumból. És ahelyett, hogy azonnal eltűnt volna, a mi világegyetemünk valahogyan több milliárd évig fönnmaradt. A szingularitás problémája ily módon kikerülhetővé válik azzal, hogy a világegyetem épphogy a szingularitás szintje feletti állapotban bukkan fel.

Ennek a forgatókönyvnek két lényeges hiányossága van. Az egyik, hogy a szubatomikus részecskékről laboratóriumi körülmények között szerzett, korlátozott ismereteket igen tetszetős spekulatív ugrással, a világegyetem egészére vonatkoztatja. Stephen Hawking és G. F .R. Ellis józan meglátással óvatosságra intik kollégáikat, mielőtt azok meggondolatlanul belevetnék magukat e merész, spekulatív fejtegetésekbe: “Természetesen hatalmas extrapolációt jelent azt feltételezni, hogy a laboratóriumi körülmények között érvényes fizikai törvények a téridő más pontjain ugyanúgy alkalmazhatók, ahol pedig a körülmények eltérőek is lehetnek.”(14) Másodszor pedig, eléggé félrevezető a kvantummechanikai vákuumról mint szó szerinti értelemben vett “semmiről” beszélni. A kvantummechanikai vákuum leírásához, még a jelenlegi elmélet szerinti igen leegyszerűsített formájában is, több fejezetnyi, igen elvont matematikai fejtegetésre lenne szükség. Egy ilyen jelenség minden bizonnyal “valami”, s ez felveti azt az érdekes kérdést, hogy vajon honnan származik akkor ez a bonyolult “vákuum”.

Ennél a pontnál térjünk vissza az eredeti problémához, amelyet Guth felfúvódó modelljének kidolgozásával próbált megoldani. Guth a kezdeti “finom beállítottságú” körülményeket igyekezett kiküszöbölni, hogy eljuthasson a jelenleg megfigyelhető univerzumig. Amint láttuk, nem járt sikerrel. Az újabb kérdés azonban így szól: képes-e valóban előrejelezni az ősrobbanás-elmélet bármelyik változata, Guth elméletét is beleértve, a világegyetem jelenlegi állapotát? Amit Guth az általa leírt bonyolult kezdeti állapotból végül megkap, az egy körülbelül tíz centiméter átmérőjű világegyetem, amit csupán egyfajta rendkívül sűrű és magas hőmérsékletű gáz tölt ki. Ez fog aztán kitágulni és lehűlni, azt azonban semmi okunk feltételezni, hogy a végeredmény valaha is több lesz, mint egy egyenletes eloszlású gázfelhő. Voltaképpen bármelyik ősrobbanás-elmélettől mindössze ennyit lehet elvárni. Ha tehát Guth elmélete ilyen sok valószínűtlen foldozgatást igényel, pusztán csak azért, hogy egy egyenletes eloszlású gázfelhőből álló világegyetemet eredményezzen, akkor el lehet képzelni, mi mindenre lenne szükség ahhoz, hogy a jelenleg ismert világegyetemhez eljussunk. Egy jó tudományos magyarázat sok összetett jelenséget képes egyetlen elméleti sémából levezetni, Guth fölfúvódó világegyetem-modelljével azonban – és tulajdonképpen a standard ősrobbanás-elméletek mindegyikével – pont ellenkező a helyzet: egyenletek igen bonyolult szövevényéből mindössze egy táguló, egynemű gázfelhőt kapunk. Ennek ellenére a tudományos folyóiratok látványos komputergrafikákkal illusztrált cikkeket közölnek a fölfúvódó modellről, amelyek azt a benyomást keltik, hogy Guth végül elérte a legvégső célt – magyarázatot adott a világegyetem keletkezésére. Úgy látszik, mégsem egészen. Talán a tudományos folyóiratoknak állandó rovatot kellene indítaniuk az adott hónapban éppen aktuális univerzumeredet-elméletek számára.

Képzeljük csak el, milyen bonyolult kezdeti feltételek szükségesek ahhoz, hogy eljussunk a jelenleg ismert világegyetemig, a benne lévő számtalan struktúrával és élőlénnyel együtt. Úgy tűnik, világegyetemünkben felépítése annál sokkal precízebb, hogy azt egyszerű fizikai törvényekkel meg lehessen magyarázni. Nem alaptalan tehát, ha ez ember egy tervező létezése mellett érvel. Ennél a pontnál sok elismert szakember – miután ezt a gondolatot még megfontolni is képtelen – egy olyan elméletnél keres menedéket, amely az “antropikus elv” nevet kapta.

Feltételezésük szerint a kvantummechanikai vákuum világegyetemek millióit hozza létre, amelyek nagy többsége alkalmatlan arra, hogy kialakuljon bennük az élet. Ezekben a világegyetemekben tehát nem élnek olyan megfigyelők, akik képesek lennének életterük körülményeinek tanulmányozására. Más világegyetemek – többek közt a mienk is – azonban úgy épülnek fel, hogy létrejöhettek bennük ezek a megfigyelők, akik, mi sem természetesebb ennél, felfedezik, hogy saját univerzumuk meglepő módon pont olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek lehetővé tették az élet kialakulását. E szerint az érvelés szerint a megfigyelők nem is számíthatnak másra, mint hogy ilyen valószínűtlenül bonyolult körülményeket fognak találni. Az “antropikus elv” támogatói szerint maga az ember létezése szolgál magyarázatul arra, hogy miért épül fel úgy a világegyetem, hogy az alkalmas volt emberi lények létrehozására. Ez a logikai bűvészmutatvány azonban semmit nem magyaráz meg.

Az is csak a szavakkal való bűvészkedés egyik formája, ha nyíltan azt állítjuk, amint azt sok tudós teszi, hogy a világegyetem véletlenül jött létre. Ez a magyarázat nem magyarázat. Ha azt hangoztatjuk, hogy valami véletlenül történt, lényegében ugyanolyan, mintha egyszerűen annyit mondanánk, hogy valami “megtörtént”, vagy hogy “íme, itt van.” Ezek a kijelentések nem minősülnek tudományos magyarázatnak. A kiinduló állapothoz képest egy jottányit sem jutunk velük előbbre. Más szóval, akár az “antropikus elvet”, akár a véletlent hívják segítségül, a tudósok semmit nem magyaráztak meg a világegyetem keletkezéséről.

És most talán megbocsátják nekünk az elméleti szakemberek, ha posztuláljuk, hogy választott módszerük nem igazán alkalmas a jelen feladat megoldására. Ráadásul úgy tűnik, hogy az eddigiekben tárgyalt problémákon túl, az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika – az a két intellektuális eszköz, amellyel a kozmológusok a világegyetem fejlődését igyekeznek definiálni -, szintén nem mentes a hibáktól. Meglehet, hogy ezek az elméletek nagyon sikeresek voltak bizonyos fizikai jelenségek leírását tekintve, de ez még nem bizonyítja, hogy minden tekintetben tökéletesek.

Az általános relativitáselmélet a görbült téridőt írja le, és minden jelenlegi, a világegyetem keletkezését magyarázó elmélet szerves részévé vált, beleértve az ősrobbanás-elméletet és a Guth-féle felfúvódásos modellt is. Amennyiben az általános relativitáselmélet bármilyen tekintetben módosításra szorul, úgy az erre épülő összes elméletet is meg kell változtatni.

A legnagyobb gond az általános relativitáselmélettel és Einstein korábbi, speciális relativitáselméletével az, hogy kizárja a hétköznapi értelemben vett időt. A newtoni fizikában az időt a tértől független változóként kezelik. Ily módon egy térben és időben mozgó tárgy útját a következőképpen lehet meghatározni: az idő egy adott pontján a tárgy a tér egy adott pontján van; az idő változásával a tárgy térbeli helye is változik.

Einstein relativitáselméletében azonban ez a felfogás eltűnik. Ehelyett az idő és a tér egy négydimenziós téridő-kontinuumban, egymáshoz láncolva létezik. Többé már nem lehetséges egy tárgyat úgy jellemezni, hogy az a térnek egy bizonyos pontját foglalja el egy adott időpillanatban. Egy test relativista leírása, annak tér- és időbeli létezését – bárhol is történjen az – a maga egészében, az elejétől a végéig egybeömlesztve fogja bemutatni. Egy emberi lényt például az embriótól a holttestig tartó fejlődésként lehetne ábrázolni. Ezeket a kreatúrákat “téridő-férgeknek” nevezik, s számukra a fizika nem teszi lehetővé, hogy kijelentsék: “Most felnőtt vagyok, de valaha gyerek voltam.” Az idő valójában nem múlik, az egymásutániság egy egységes masszaként jelenik meg. Amennyiben téridő-férgek vagyunk, akkor csupán anyagi képződmények, nem pedig tudatos személyiségek vagyunk. Az ember effajta meghatározása érvényteleníti az egyén múlt-, jelen- és jövőérzékelésé, és ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet, hogy ezek az észleletek nem valóságosak.

Michael Bessohoz írt egyik levelében Einstein így ír: “El kell fogadnunk, hogy a jelent hangsúlyozó szubjektív időnek nincs objektív értéke.”(15) Amikor Besso meghalt, Einstein így próbálta vigasztalni özvegyét: “Michael egy kicsivel énelőttem hagyta el ezt a furcsa világot. Ennek nincs jelentősége. Számunkra, meggyőződéses fizikusok számára a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csupán illúzió – igaz, maradandó illúzió.”(16) Ez voltaképpen a tudat tagadása, ami a jelenben tapasztalt pillanat velejárója. Jelenlegi formánkat valóságként érzékeljük, ugyanakkor a gyermekkori testünk már csak az emlékeinkben él. Mint tudatos létezők, határozottan azt tapasztaljuk, hogy az idő egy adott pontján egy bizonyos testben foglalunk helyet. Annak ellenére, hogy a relativitáselmélet minden eseménysort egyetlen téridő-egységgé alakít, mi mégis sorozatként érzékeljük a különböző időpillanatokat. Ez annyit jelent, hogy a világegyetem eredetéről szóló összes elmélet, amely a relativitáselméletre épít, nem képes számot adni tudatos időérzékelésünkről, s emiatt tökéletlennek és elfogadhatatlannak minősülnek.

A kvantumfizika és a valóság
Az összes jelenlegi kozmológiai elmélet egyúttal a kvantummechanikára is alapoz, amely az atomi és szubatomi részecskék viselkedését írja le. A kvantumfizika alapvető módon különbözik a newtoni fizikától. A klasszikus fizika a szilárd anyag viselkedésére koncentrál, míg a kvantumfizika csupán a megfigyelések és mérések matematikai megfogalmazásával foglalkozik. A szilárd anyag valósága elillan. A Nobel-díjas Werner Heisenberg kijelenti: “Kiderül, hogy ezután már nem beszélhetünk egy részecske viselkedéséről a megfigyelés folyamatától függetlenül. Következésképp végül már azt kell hinnünk, hogy azok a természeti törvények, amelyeket a kvantumelméletben matematikailag megfogalmazunk, nem is magukkal a részecskékkel, hanem inkább az elemi részecskékről szóló tudásunkkal foglalkoznak.”(17) A kísérleti berendezésen kívül a megfigyelőt is bele kellett foglalni az analízisbe, mint a berendezéstől független, explicit tényezőt.

De alapvető gondokkal találkozunk akkor is, ha a kvantummechanikát a világegyetemre próbáljuk alkalmazni. A világegyetem értelemszerűen magában foglalja az összes megfigyelőt, tehát nem lehet szó az univerzum fizikai rendszerét kívülről szemlélő megfigyelőről. Miközben a kvantummechanika egy olyan változatát próbálták kidolgozni, ami nem igényel külső megfigyelőt, jeles fizikusok, köztük John Wheeler azt javasolták, hogy a világegyetem egyfolytában megszámlálhatatlan másolatokra esik szét. Mindegyik párhuzamos világegyetemben olyan megfigyelők vannak, akik az adott kvantumváltozat-együttest látják, s az elképzelés szerint minden ilyen világegyetem valóságos.

Bryce D. Witt erre reagálva, a Phisics Today című lapban így nyilatkozik: “Még mindig emlékszem a megrázkódtatásra, amit akkor éreztem, amikor először találkoztam a többszörös világok gondolatával. Azt az elképzelést, hogy önmagunk 10100-nál is több, egymástól alig különböző másolatban létezünk, amelyek maguk is szakadatlanul tovább osztódnak, amíg végül felismerhetetlenné válnak – nos, ezt nem könnyű hétköznapi ésszel felfogni. Tudathasadás ez a javából!”(18) Ha a tudósok ragaszkodnak a világegyetem eredetének a kvantummechanikával összeegyeztethető ősrobbanás-elméletéhez, akkor ez az egyik olyan meghökkentő hipotézis, amivel szükségszerűen elő kell hozakodniuk.

De még ennél is több probléma vár a tudósok legnépesebb táborára, akik a materialista redukció útját járják. Épp elég nagy baj, hogy mind az általános relativitáselmélet, mind a kvantummechanika képtelen és a valóságtól elrugaszkodott következtetésekre jut, amikor kozmológiai kérdésekre próbálják meg őket alkalmazni. Ezek a problémák azonban szinte bosszantó méreteket öltenek, amikor a tudósok az univerzumnak és létrejöttének kielégítő leírását a két elmélet egyesítése révén látják megvalósíthatónak. A javasolt végeredmény a nagy egyesített elmélet (GUT), amely képes lenne a világegyetemben működő összes erő leírására egyetlen áttekinthető egyenlet segítségével. Az általános relativitáselméletnek a téridő szerkezetét kell leírnia, a kvantummechanikára az atomon belüli részecskék viselkedésének leírásakor van szükség. Sajnálatos módon e két elmélet ellentmond egymásnak.

Az egyesített matematikai elmélet felé tett első lépés a kvantummező-elmélet, amely az elektronok viselkedését a kvantummechanika és az einsteini speciális relativitáselmélet segítségével kísérli meg leírni. Noha az elmélet néhány jelentős sikert tudhat a magáénak, az elmélet megalkotója, P. A. M. Dirac, a Nobel-díjas angol fizikus elismeri: “Úgy tűnik, nincs rá esély, hogy az elméletet biztos matematikai alapokra tudjuk helyezni.”(19) A következő, még ennél is sokkal nehezebb feladat az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése lenne, és nincs senki, akinek akár a leghalványabb elképzelése lenne róla, hogy ez hogyan lehetséges. Nem kisebb szaktekintély, mint a Nobel-díjas fizikus, Steven Weinberg jelentette ki, hogy akár egy-két évszázadot is igénybe vehet az ehhez kapcsolódó matematika kidolgozása.(20) A kozmológusok azt állítják, hogy szükségük van a GUT-ra a világegyetem keletkezésének leírásához, és ez még nem áll is rendelkezésre. Ez csak egyet jelenthet: az ősrobbanásról és a felfúvódó világegyetemről szóló elméleteik nélkülözik a biztos alapokat.

Newton és Galilei ideje óta a természettudomány célkitűzése az, hogy mindent a matematika nyelvén fejezzen ki. A matematikai leírást továbbá megfigyeléseknek és ellenőrzött méréseknek kell alátámasztaniuk. Az eddigiekben rámutattunk, hogy az ősrobbanás-elméletek egyik feltételt sem elégítik ki. Az egyszerűség ugyancsak követelmény a fizikai elméletekkel szemben, s az ősrobbanás-elméletek ebben a tekintetben sem állják meg a helyüket, hiszen, ahogy azt már láttuk, minden egyes újabb módosítással egyre nyakatekertebbé válnak. Newton és Galilei pontosan ezt akarták elkerülni – a tudásbeli fehér foltok szóbeli bűvészkedéssel, mesemondással való kitöltését.

Az ősrobbanás-elméletek éppen ezért egyre kevésbé tűnnek tudományos magyarázatoknak. Ennek ellenére a tudományos folyóiratokban, televíziós szakműsorokban és egyetemi előadásaik során ugyancsak, a tudósok szándékosan azt a benyomást keltik az emberekben, hogy már sikerült pontosan demonstrálniuk, hogy miként keletkezett a világegyetem pusztán fizikai törvények által. Ennél azonban mi sem áll távolabb az igazságtól.

És mi van a galaxisokkal?
Láttuk, hogy a kozmológusoknak a világegyetem megértésére tett kísérletei, melyek a szűklátókörű materialista felfogás keretei között maradnak, nem jártak sikerrel. Sőt, az is kiderült, hogy elméleteik a világegyetem jelenlegi helyzetéről sem adnak számot.

Az ősrobbanás-elmélet például nem ad magyarázatot a galaxisok létezésére. Próbáljunk meg elképzelni egy zseniális kozmológust, akinek pontos ismeretei vannak a legfrissebb kozmológiai elméletekről, de nincs tisztában a megfigyeléseken alapuló, empirikus csillagászattal. Vajon előre tudná-e jelezni a naprendszerek létrejöttét? A válasz: nem. Egy egyenletes eloszlású gázfelhő-univerzum – mindössze ennyi következik a jelenleg elfogadott elméletekből. A felhő sűrűsége köbméterenként kb. egy atom lenne, ami alig több mint a tökéletes vákuum. Ahhoz, hogy valamilyen más eredményt kaphassunk, a kezdeti feltételek megváltoztatására lenne szükség, amit tudományos szempontból nehéz lenne megindokolni. Egy tudományos elmélet akkor elfogadható, ha a kiindulási helyzetből a végállapot egyértelműen levezethető. Ha egy sor bűvészmutatványt kell végrehajtanunk az elméleten, hogy elfogadható eredményhez jussunk, akkor az elmélet kétes értékűnek számít. Ahogyan Steven Weinberg mondja Az első három perc című munkájában: “A galaxisok keletkezéséről szóló elmélet az egyik legfontosabb asztrofizikai probléma, amelynek megoldása ma még igen távolinak tűnik.”(21) Majd minden további nélkül kijelenti: “Ez azonban már egy másik történet.” De várjunk csak, hiszen éppen erről szól a történet! Ha az ősrobbanás-elmélet nem tud magyarázatot adni a világegyetem kialakulásának okaira, vagy fő jellegzetességeire (pl. a galaxisokra), akkor mire ad egyáltalán magyarázatot? Úgy tűnik, nem sok mindenre.

A hiányzó tömeg
Az ősrobbanás elmélete arra lenne hivatott, hogy magyarázatot adjon a világegyetemre vonatkozóan, de az egyik fő nehézség éppen az, hogy a világegyetem sok jelenségét még nem értjük elég világosan ahhoz, hogy egy ilyen magyarázat tárgyát képezhesse. Az egyik nagy rejtély a hiányzó tömeg problémája. David Schramm, a Chicagói Egyetem fizikusa kifejti: “A Tejútrendszerből kibocsátott összes fénymennyiség alapján arra következtethetünk, hogy a mi galaxisunk kb. száz milliárd napnyi tömeggel rendelkezik. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy ugyanez az objektum [a Tejútrendszer] milyen kölcsönhatásban áll egy másik galaxissal, például a velünk szomszédos Androméda-köddel, azt találjuk, hogy az Androméda irányában történő tömegvonzás mértéke alapján, csillagrendszerünk tömegének a feltételezett tömeg közel tízszeresének kellene lennie.”(22) Ebből az következik, hogy az univerzum tömegének körülbelül kilencven százaléka hiányzik. A megoldást a nehezen megragadható szubatomikus részecskéktől, a neutrinóktól várták. A láthatatlan neutrinókat eredetileg tömeg nélkülinek tartották a fizikusok, de meggondolták magukat, és azt feltételezik, hogy ezek a részecskék alkotják a hiányzó tömeget. Milyen kényelmes megoldás!

Egyszóval, ha el is tekintünk a kezdetek kérdésétől, és csak a világegyetem jelenlegi felépítésénél maradunk, úgy is épp elég megválaszolatlan kérdéssel találjuk szembe magunkat. A tudósok nagy magabiztossággal arról igyekeznek biztosítani a nagyközönséget, hogy pontosan tudják, hogy a világegyetem x millió fényév kiterjedésű és összesen y milliárd éve létezik. Kijelentik továbbá, hogy a világegyetem összes égitestjéről tudják, hogy micsoda – távoli csillag, galaxis, csillagköd, kvazár stb. -, miközben maga a Tejútrendszer mibenléte sincs pontosan tisztázva. A Scientific Americanben például az ismert csillagász, Bart J. Bok így ír: “Emlékszem, amikor a 70-es évek közepén, én és [a Tejutat] megfigyelő kollégáim meglehetősen magabiztosak voltunk… Nem gondoltuk volna, hogy rövidesen felül kell vizsgálnunk a Tejútrendszer átmérőjét, és a háromszorosával, vagy még többszörösével kell beszoroznunk, a tömegét pedig a tízszeresére növelnünk.”(23) Ha ilyen alapvető méréseket oly sok évtizedes megfigyelés után drasztikusan felül kellett vizsgálni, akkor mire számíthatunk a jövőben? Még ennél is drasztikusabb átértékelésekre?

Ha csupán a saját naprendszerünket vizsgáljuk, akkor is alapvető nehézségekbe ütközünk. A bolygók keletkezésének hagyományos leírása – miszerint kozmikus gázból és porból álló felhőkből sűrűsödtek össze – szintén nagyon bizonytalan alapokon nyugszik, mert a gázködök kölcsönhatását leíró egyenleteket eddig még nem oldották meg kielégítő módon. William McRae, az angliai Sussexi Egyetem csillagászprofesszora és a Királyi Csillagászati Társaság volt elnöke szerint “a naprendszer keletkezésének problémája talán a csillagászat egyik legfontosobb, mindeddig megoldatlan kérdése.”(24)

A pártatlan megfigyelő előtt az eddigiek alapján minden bizonnyal kiderül, hogy a kozmológusok által alkalmazott materialista redukció megközelítésmódja nem teszi lehetővé a világegyetem születésével és természetével kapcsolatos biztos következtetéseket, még akkor sem, ha a nyilvánosság előtt ennek az ellenkezőjét állítják. Semmilyen nyomós oka nincs annak, hogy a kozmológia kérdéseit mindenáron egyszerű matematikai kifejezésekkel leírható fizikai törvényekkel kellene megválaszolni. A mennyiségi megközelítés valójában elégtelennek bizonyult számos, hozzánk közeli jelenség magyarázatára is, a hatalmas világegyetemről nem is beszélve. Ezért minden bizonnyal korai elvetni az alternatív lehetőségeket – az olyan magyarázatokat, amelyek az ismert fizikai törvényeken kívül eső elveket is magukban foglalnak.

A valóság másik arca
Elég valószínű tehát, hogy a fizika törvényein túli erők is munkálkodnak a világegyetem történetében, és a világegyetemen belül nem anyagi természetű régiók is létezhetnek. David Bohm fizikus elismeri: “Mindig fennáll a lehetősége, hogy végtelen számú ismeretlen tulajdonság, minőség, entitás, rendszer, szint stb. létezzen, amelyekre a nekik megfelelő, újfajta természeti törvényszerűségek érvényesek.”(25) Következésképp nagy a valószínűsége, hogy a természeti törvények értelmezésének fejlődésével, az emberek többsége által jelenleg elfogadotthoz képest egy merőben eltérő, új valóságkép bontakozik ki.

Ahogy korábban a folytonosan oszcilláló és folytonosan osztódó világegyetemek esetében láttuk, már a kozmológusok által felvetett modellek egynémelyike is alaposan igénybe veszi a képzelőerőnket. Ne gondoljuk, hogy ezek a különös elméletek kívül esnek a ma uralkodó tudományos gondolkodás szféráján. Az eddigiekben tárgyalt elméletek még a leginkább higgadt és elfogadott megközelítések voltak.

Most vessünk egy pillantást azokra a még különösebb elképzelésekre, amelyek manapság ütötték fel a fejüket a kozmológiában. John Gribbin természettudós Fehér lyukak című könyvében ezeket az elméleteket tekinti át. A csodálat hangján, így ír: “A képzelet legújabb ugrásait olyan kreatív gondolkodók hajtják végre, akiket régebben inkább prófétának, bölcsnek vagy látnoknak hívtak – ma tudósnak hívjuk őket.”(26) Az egyik ilyen elmélet a fehér lyuk – egy olyan kvazár, amely kozmikus forrás gyanánt, galaxisokat áraszt ki magából. Gribbin felveti: “Vajon képesek-e a fehér lyukak úgy osztódni, hogy a galaxisok az amőbák szűznemzéséhez hasonlóan szaporodjanak? Ez olyan valószínűtlenül hangzik az anyag viselkedéséről szóló, mindennapi tapasztalataink tükrében, hogy érdemes lenne felülvizsgálnunk a galaxisok kialakulását leíró hagyományos elméleteket, hogy megbizonyosodjunk róla, mennyire alkalmatlanok a valós Világegyetem leírására. A fehér lyukak hasadásos szaporodása talán egy végső menedéknek tűnik, de ha egyetlen más elmélet sem ad kielégítő magyarázatot, akkor nyilvánvalóan ezt kell elfogadnunk.”(27)

Egy másik ötlet, amellyel a kozmológusok komolyan foglalkoznak, a téridő alagutak, vagy más néven kozmikus “féreglyukak”. Ezt a lehetőséget először John Wheeler tárgyalta részletesen 1962-ben, Geometrodinamika című könyvében, majd az elképzelés a köztudatba is bekerült, többek közt a Csillagok Háborúja című tudományos-fantasztikus filmsorozatnak köszönhetően. A filmben az űrhajók a hipertéren keresztül jutnak át az egyik galaxisból a másikba, ily módon rövidítve le azokat a csillagrendszer-közi utazásokat, melyek rendes körülmények közt, még fénysebességgel haladva is, több millió évet vennének igénybe. Az elmélet egyes változatai a féreglyukakat a múltba, a jövőbe, sőt más univerzumokba nyíló bejáratoknak tekintik.

A század elején Einstein egy negyedik dimenziót is feltételezett. A gravitációs mezőre vonatkozó egyenleteinek kiterjedtebb alkalmazásával ma már újabb dimenziókat is feltételeznek. Paul Davies elméleti fizikus így ír: “A mindennapi élet során észlelt három térdimenzión és az egy idődimenzión kívül további hét, mindeddig észrevétlen térdimenzió létezik.”(28)

Azért ismertettük ezeket a magyarázatokat, hogy érzékeltessük: még a materialista tudósok is arra kényszerülnek, hogy a végletekig próbára tegyék a képzeletünket az univerzumról szóló leírásaikkal. De vajon csak a materialista tudomány által kijelölt irányokba indulhat el a képzeletünk? Talán más régiók is nyitva állnak a szellemünk előtt. Ha képesek vagyunk magasabb anyagi dimenziókon elmélkedni, akkor miért ne próbálhatnánk meg merőben másfajta dimenziókon is gondolkodni? Mindenképpen szükség van új típusú elképzelésekre, olyan új elvekre, amelyek mindenképpen próbára tennék a jelenleg uralkodó, a világegyetem megértését célzó, leegyszerűsítő tudományos módszereket. E leegyszerűsítő stratégia alapja az, hogy a világegyetem végső soron egyszerű, és mennyiségi törvények segítségével tökéletesen leírható.

De tegyük fel, hogy ez nem igaz. Nagyon is úgy tűnik, hogy a világegyetem végtelenül összetett, és olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek mennyiségi módszerekkel nem írhatók le. Ha ez így van, akkor milyen módszerrel lehet ismeretet szerezni róla? Az univerzum számos vetülete, összetett és rendezettséget mutató tulajdonságainak végeláthatatlan sora arra utal, hogy egy értelmes alkotó hívta életre. Ez a következő lehetséges módszert veti fel. Ha a világegyetem eredeti oka egy legfelsőbb értelmes lény, akkor van rá esély, hogy megérthessük a valóság végső természetét, amennyiben közvetlenül ettől a lénytől szerzünk róla információt. Az, hogy létezik egy ilyen lény, valóban merész feltételezésnek tűnik, annál a feltevésnél azonban semmi esetre sem merészebbnek, miszerint minden megmagyarázható egyszerű, matematikailag leírható fizikai törvényekkel. S ahogyan a mennyiségi módszert, úgy ezt az alternatív stratégiát is csak az alapján ítélhetjük meg, hogy mennyire igazolja azt a gyakorlat. Nem lenne tisztességes anélkül visszautasítani, hogy megvizsgálnánk, mennyire használható a valóság gyakorlati megismerésében.

Azok, akik az intellektuális lehetőségek tágabb terében kívánnak vizsgálódni, a kozmoszt és a benne elfoglalt helyünket elmagyarázó leírások igen gazdag tárházára lelhetnek az ősi India földjéről származó védikus írásokban. A Védák igen részletes kozmológiai leírásokat tartalmaznak. Egyes részeik alapvetően különböznek a manapság elfogadott felfogástól, míg mások megdöbbentő egyezést mutatnak a legújabb tudományos elméletekkel. Carl Sagan például, a Kozmosz című tévésorozat egyik epizódjának indiai forgatása közben elmondta: “A régmúlt legrészletesebb kozmológiai leírásai Indiából származnak. A [Védákon alapuló] hinduizmus az egyetlen vallás, melynek a világkorszakok időtartamával kapcsolatos felfogása egybeesik a tudományos kozmológia álláspontjával.” Megjegyzi, hogy az ősi India bölcsei szerint a világegyetem folyamatos, keletkezésből és pusztulásból álló, több milliárd évig tartó ciklikus körforgáson megy keresztül.

A modern tudományhoz hasonlóan az anyag alapvető építőköve itt is az atom (szanszkritul anu), de a Védák ezen kívül tudatos elemekről (jivatma), valamint egy felsőbbrendű, tudatos létezőről is említést tesznek, melyet paramatmanak (Felsőlélek) neveznek. A Legfelsőbb Személy, akit minden fizikai és egyetemes energia forrásának tekintenek, egyidejűleg mindenhol jelenlévő és helyhez kötött; benne létezik a világegyetem, de ugyanakkor a világegyetem minden egyes atomjában benne van. A valóság leglényegesebb eleme a tudatosság, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha érthető módon akarjuk leírni az univerzumot.

Amikor a tudósok olyan dolgokkal állnak elő, mint a megszámlálhatatlan példányban létező világegyetemek, a kozmikus féreglyukak, amelyeken keresztül csillagközi utazások tehetők, a világegyetemen belül visszafelé haladó idő, vagy éppen a téridő tizenegyedik dimenziója és még sorolhatnánk, akkor az ősi Védák transzcendensről alkotott felfogását nem szabadna csak úgy, minden megfontolás nélkül elvetni. Az ősrobbanásról vagy a felfúvódó világegyetemről szóló, igen bizonytalan matematikai és elméleti alapokon nyugvó elméletek kétségkívül kudarcot vallottak abban, hogy kielégítő válaszokat adjanak a világegyetemmel, a galaxisokkal, a bolygókkal és a rajtuk kialakult élettel kapcsolatos alapvető kérdésekre. Talán egy felsőbb tudat, egy tökéletesen értelmes tervező (nem pedig személytelen matematikai egyenletek) a végső magyarázata a világegyetemnek, ami ma még oly kifürkészhetetlennek tűnik.

Richard L. Thompson

Hivatkozások:
(1) Erwin Schrödinger, What is Life and Mind and Matter, Cambridge University Press, 1967, 68. o.
(2) Richard Wolkomir, “Quark City”, Omni, 1984. februári szám, 41. o.
(3) Kenneth E. Boulding, “Science: Our Common Heritage”, Science, 207. kötet, (1980. február 22.), 834. o.
(4) Sir Bernard Lovell, “The Universe”, The Random House Encyclopedia, Random House, 1977, 37.o.
(5) Steven Weinberg, The First Three Minutes, New York, Bantam, 1977, 94. o.
(6) S. W. Hawking és G. F. R. Ellis, The Large Scale Structure of Space-Time, Cambridge University Press, Cambridge, 1973, 362-63. o.
(7) S. W. Hawking és G. F. R. Ellis, The Large Scale Structure of Space-Time, 364. o.
(8) Sir Bernard Lovell “The Universe” The Random House Encyclopedia, 37.o.
(9) S. W. Hawking és G. F. R. Ellis, The Large Scale Structure of Space-Time, 360. o.
(10) Steven Weinberg, The First Three Minutes, 143. o.
(11) Alan H. Guth, Paul J. Steinhardt, “The Inflationary Universe” in: Scientific American, (1984. máj.), 127. o.
(12) Mitchell Waldrop, “Before the Beginning”, Science 84 (1984. január-februári szám), 51. o.
(13) Alan H. Guth, Paul J. Steinhardt, “The Inflationary Universe” in: Scientific American, 128. o.
(14) S. W. Hawking és G. F. R. Ellis, The Large Scale Structure of Space-Time, 1. o.
(15) Ilya Prigogine, From Being to Becoming, San Francisco, W. H. Freeman and Co., 1980, 20. o.
(16) Ilya Prigogine, From Being to Becoming, 20. o.
(17) Werner Heisenberg, “The Representation of Nature in Contemporary Physics”, Daedalus, 87. kötet 3. szám (1958), 95-108. o.
(18) Bryce D. Witt, “Quantum Mechanics and Reality”, Physics Today, 1970. szeptember, 33. o.
(19) P. A. M. Dirac, “The Evolution of the Physicist’s Picture of Nature”, Scientific American, 1963. május, 45-53. o.
(20) David Hunter, “The Grand Unification of Physics”, Softalk, 1984. március, 91. o.
(21) Steven Weinberg, The First Three Minutes, 68. o.
(22) Marcia Bartusiak, “Missing: 97% of the Universe”, Science Digest, 1983. december, 53. o.
(23) Bart J. Bok, “The Milky Way Galaxy”, Scientific American, 1981. március, 94. o.
(24) William McRae, “The Origin of the Earth, Moon, and Planets” in: The Encyclopedia of Ignorance, szerk. Ronald Duncan és Miranda Weston-Smith, New York, Pergamon Press Ltd., 1977, 48. o.
(25) David Bohm, Causality and Chance in Modern Physics, London, Routledge and Kegan, 1957, 33. o.
(26) John Gribbin, White Holes, New York, Delacorte Press, 1977, 9. o.
(27) John Gribbin, White Holes, 107. o.
(28) Paul Davies, “The Eleventh Dimension”, Science Digest, 1984. január, 72. o.