A boldogasszony papucsa fortély tekintetében kicsit sem marad el az elegánsabb trópusi orchideáktól.Hogyha virágszépségversenyt rendeznénk a magyarországi növények körében, akkor a boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus) minden bizonnyal dobogós helyet érne el. Ez a legnagyobb virágú, és legmutatósabb hazai orchideánk, a trópusok virágcsodáinak méltó hazai képviselője.

A boldogasszony papucsa virágainak mézajka felfújt, papucs alakú. Világossárga színével (bíborosan pontozott, és finoman erezett) élesen elüt a jóval keskenyebb, barnás-pirosas színű lepellevelektől. Virága nemcsak sajátos alakjával, hanem méretével is feltűnik. Átmérője akár a 6 (ritkán a 8) centimétert is elérheti, s ezzel a legnagyobb virágok közé tartozik nemcsak hazánkban, de európai növényvilágban is. Mint minden más országban, nálunk is szigorúan védett természeti érték.

1. Az orchideák egyedi virágszerkezete

Az orchideák virágai több szempontból is különlegesek. Közismert, hogy színezettségük, alakjuk, méretük és megporzási módjuk nagyon változatos. Emellett meglehetősen bonyolult felépítésűek is, és külön érdekesség, hogy e bonyolultság és változatosság egységes virágszerkezettel jár együtt.

Az orchideák virágai kétivarúak, kétoldalian részarányos szimmetriájúak. Hat lepellevelük (ezeket nevezik hétköznapi nyelven sziromnak) két körben helyezkedik el. A külső lepelkör egyik színes lepellevele gyakran vitorla- vagy sisakszerű, a belső kör egyik lepellevele pedig jóval nagyobb a többinél, ajakszerű, karéjos vagy osztott képződmény. Ez az ún. mézajak (labellum), amelynek alján sarkantyú- vagy zacskószerűen kiöblösödő nyúlvány van. Itt gyűlik össze a nektár, s erre szállnak rá a megporzást végző rovarok. Az orchideák virágában egy-, két-, vagy három porzó van, s portokjaik a bibe oldalára nőnek rá. Az összenőtt ivarszervek együtt alkotják az ún. ivaroszlopot (gynostemium). Csak a termékeny (fertilis) portokokban képződik virágpor, ami a legtöbb orchideánál apró, ragacsos csomagokká (pollinium) áll össze. Így virágporukat kis csomókban szállítják tovább a megporzást végző rovarok, esetleg apró madarak.

Az orchideák virágai sok esetben nemcsak szépek, és a rovarok számára vonzóak, hanem egyúttal különleges csapdaszerkezetek is, amelyek a leendő megporzókat megtévesztik, s nem ritkán hosszabb-rövidebb időre fogva is tartják őket. Az utóbbi módszer inkább a trópusi orchideák körében elterjedt, a mi égövünkön ritkán találkozhatunk vele. Az orchideavirág-csapdákkal Darwin is behatóan foglalkozott, és megfigyeléseit egy 1862-ben megjelent könyvben adta közre. Írásának beszédes címe magyarul így hangzik: „Azokról a fortélyos szerkezetekről, amelyeknek segítségével a brit és a külföldi orchideák a rovarok révén megtermékenyülhetnek.” Nos, mint látni fogjuk, a boldogasszony papucsa fortély tekintetében kicsit sem marad el a még elegánsabb trópusi orchideáktól.

2. Egyszerűsíthetetlen csapdaszerkezet

Feltűnően szép virágainak katlanszerű mézajkai valójában rovarcsapdák. Nyílása csak akkor válik szabaddá, amikor az ivarszervek már kellően érettek. A növény ily módon kerüli el, hogy a csapadékvíz feltöltse az éretlen virágok katlanjait.

A kinyílt virág elsősorban a mézajak fénylő sárga színével csalogatja magához a rovarokat (növényünket elsősorban méhek, kisebb számban legyek keresik fel). Amikor közelebb érnek, a virág vonalkázottsága vezeti őket tovább az üreg bejáratához. Ha egy rovar a virágra repül, akkor előbb-utóbb a katlanszerű üregbe csúszik, mert mind a papucs szegélye és annak belső része, mind az összeszűkülő bejárat fölé hajló, széles, terméketlen porzó (sztaminódium) jégpályaként csúszik a kiválasztott olajcseppektől. A papucs valójában tartálycsapda, amely két kijárattal rendelkezik. Valójában helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy a papucsnak egy bejárata és egy kijárata van, ugyanis a bejárat visszafelé nem használható. Erről gondoskodnak a meredek falakat síkosító olajcseppek és a mézajak belsejében található, befelé álló szőrszálak, amelyek a visszafelé vezető utat teszik járhatatlanná.

A rovarok „útbaigazításában” további berendezések is részt vesznek. A kijáratot kereső rovart előbb áttetsző, ablakszerű foltok tévesztik meg. A papucs oldalán foltokban hiányoznak a színes sejtek, és ezek az áttetsző sejtcsoportok odavonzzák a katlanba hullott, s ösztönösen a fény felé menekülni igyekvő rovarokat. Ekkor azonban befelé álló szőrökkel sűrűn fedett bordák közé jutnak, ahonnan már nincs visszaút. A szőrszálak egyúttal pontosan kijelölik az útvonalat is: előre, a virág sötétebb belseje felé. A katlan oldala itt már mindenütt tükörsima, járhatatlanul csúszós a mirigyek által termelt olajtól, de befelé, a szőrszálakba kapaszkodva könnyű az előrejutás. Sokáig nem időzhet a rovar a csapdában, ugyanis a boldogasszony papucsa semmilyen táplálékról nem gondoskodik „vendégei” számára.

A csapdába került állatkák tehát csak egyetlen irányban menekülhetnek a csapdából. Ahhoz, hogy újra a külvilágba juthassanak, előbb át kell préselniük magukat a portokok és a bibekaréjok által közre fogott szűk nyíláson. Miközben itt átnyomakodnak, apró, ragadós pollencsomagok tapadnak rájuk, vagy – a virág érettségétől függően – ők kenik rá a bibére a máshonnan hozott virágport. (Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a most leírtakhoz nagyon hasonló alakú és működési elvű tartálycsapdával rendelkeznek a trópusi – teljesen más rokonsági körbe sorolt – papucsvirág (Calceolaria) nemzetség fajai.)

3. A tulajdonságok számbavétele

Azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra, hogy az előző rész címében miért neveztem a boldogasszony papucsa virágszerkezetét egyszerűsíthetetlenül összetettnek. Az ismertetett tulajdonságok puszta felsorolása is meghökkentő: (1) Pontosan méretezett, a megporzó rovarokat vonzó színű, és leszállópályákkal ellátott öblös mézajak. (2) A mézajak szegélyének és az összeszűkülő bejárat fölé hajló képlet olajozottsága, amelyek arra szolgálnak, hogy a leszállt rovarok a csapdába csússzanak. (3) A mézajak meredek belső falait síkosító olajcseppek, amelyek a rovarok kijutását akadályozzák meg. (4) A mézajak belsejének befelé álló szőrszálai, amelyek a visszafelé vezető utat teszik járhatatlanná. (5) A mézajak oldalán lévő áttetsző, ablakszerű foltok, amelyek megtévesztik a kijáratot kereső rovarokat, és befelé terelik őket. (6) A virág belsejében lévő, befelé álló szőrökkel sűrűn fedett bordák, amelyek kijelölik a megporzók útvonalát. (7) Pontosan méretezett, kellően szűk nyílás a portokok és a bibekaréjok között, ahol a rovarok megkapják „pollencsomagjukat”, vagy elvégzik a bibék beporzását.

E tulajdonságok bármelyikének hiánya elegendő lenne ahhoz, hogy megakadályozza, vagy nagymértékben lecsökkentse a megporzás hatékonyságát. Az evolúciós elmélet alapján álló magyarázatnak pontról-pontra meg kellene indokolnia, hogy melyik tulajdonság milyen lépések során alakulhatott volna át más jellegekből, illetve milyen más tulajdonságokkal párhuzamosan jöhetett volna létre.

Darwin maga sem tudott dűlőre jutni az orchideák virágszerkezetének magyarázatával, csupán vizsgálgatta, elemezte őket, de létükre nem tudott evolúciós magyarázattal szolgálni. Kortársa, a zoológus St. George Mivart ezzel kapcsolatban vetette fel: „Eredetük [az orchideavirág felépítésének evolúciós] magyarázata egyáltalán nem kielégítő, mert nem alkalmas azoknak a kezdődő, apró struktúráknak a megmagyarázására, amelyek csak akkor lehetnek hasznosak, ha már eléggé kifejlődtek.” Darwin e felvetésre úgy próbált válaszolni, hogy ma létező orchidea-virágformákat állított sorba, s úgy mutatta be őket, mintha azok egy leszármazási sorozat különböző fejlődési fázisainak példái lennének.

Hipotetikus sorai azonban nem alkalmasak az elképzelt leszármazás illusztrálására. Egyrészt azért nem, mert éppen azt hozza fel példának, amit példájával illusztrálni szeretne. Logikailag hibás érvelésével továbbra sem adott választ a legfőbb kérdésre: Lehet-e közöttük tényleges leszármazási kapcsolat? Másrészt, az aktualizmus módszerének alkalmazásával Darwin nem adott valódi választ, hanem megkerülte azt. Az általa felsorolt komplex formák ugyanis mind létező, tehát önmagukban is jól funkcionáló megporzási mechanizmusú fajok virágai. Emiatt segítségükkel nem adható magyarázat arra, hogy miért és mi módon „fejlődhettek” volna tovább.

Az evolucionisták példái és ötletei ma sem nyújtanak választ arra a kérdésre, hogy milyen módon kezdődhetett volna el az ilyesfajta struktúrák kialakulása a kezdetektől, és e kezdeti formák azután hogyan „fejlődhettek” volna tovább egy elképzelt folyamatban.

Csizmadia E. András

Irodalom: Daniert, S., Hanelt, P., Helm, J., Kruse, J., Schultze-Motel, J., Urania Növényvilág. Magasabbrendű növények II. Gondolat Kiadó, 1981, 259., 465-566. oldal, Darwin, C.: A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Typotex Kiadó, 2000, 202-203. oldal, Darwin, C. On the various contrivances by which British an foreign orchids are fertilized by insects and on the good effects of intercrossing. London: John Murray, Albemarle Street, 1862, Fritz, F. Frauenschuh und Riemenzunge. Die Neue Brehm-Bücherei, A. Ziemsen Verlag, Wittenberg Lutherstadt, 1981, 8-33. oldal, Molnár A., Sulyok J., Vidéki R.: Vadon élő orchideák. Kossuth Könyvkiadó, 1995, 36. 103. oldal