Mire fog rájönni a tudomány? A megválaszolatlan kérdések evolucionista magyarázatára, vagy arra, hogy másféle válaszra van szükség?

Egy korábbi cikkünkben értesülhettek az ausztráliai lábastyúk meghökkentő költési szokásairól, illetve egy ötperces kisfilm látványosan is illusztrálta ezt a viselkedési formát. Különlegessége, hogy a lábastyúk nem a testmelegével kelti ki a tojásait, hanem egy költődombba temeti el, ahol a hím madár gondoskodik lelkiismeretesen a domb hőmérsékletének fenntartásáról. A sikeres költéshez a hímben, a tojóban és a fiókában összehangolt, veleszületett ösztönöknek kell léteznie, amelyek eredete teljesen rejtélyes, és az evolucionista tudósoknak nem sikerült ezt a kérdést (sem) megválaszolniuk. Emiatt sokkal valószínűbbnek tűnik a viselkedési mód intelligens, felsőbbrendű programozottsága.

Egy olvasónk (és egyben nézőnk) kérdezte, hogy ez a következtetés nem puszta tudáshiányon alapul-e? Nem lehetséges-e, hogy a jövőben egyszer csak választ ad rá az evolucionista tudomány, így nem indokolatlan-e a tervezettségre való következtetés? Lássuk a választ.

Általánosságban véve tudnunk kell, hogy egyes fajok bonyolult ösztönláncokkal rendelkeznek. Ezek csak akkor eredményeznek a túlélés szempontjából hasznos viselkedést, ha a lánc minden egyes eleme a helyén van. A szokványos (darwinista) elképzelés szerint az élővilágban minden olyan lassú változások során, apró lépesenként alakult ki, amelyek a túlélés szempontjából előnnyel jártak. Azonban ha egy viselkedéslánc csak akkor hasznos, ha az összes láncszeme a helyén van, akkor a fokozatos kialakulás elgondolása értelmét veszti, mert a láncszemek önmagukban (vagy hiányos láncként összekapcsolódva) nem eredményeznek hasznavehető magatartásformát.

Az ösztönök problémájáról maga Darwin is tudott, a fajok eredetében így írt: „Vannak ösztönök, melyek oly csodálatosak, hogy kifejlődésük problémáját az olvasó valószínűleg az egész elméletemet megdöntő nehézségnek fogja tekinteni” (Charles Darwin). Azóta sem jobb a helyzet, Gordon R. Tylor, a BBC korábbi tudományos rovatának vezetője írta: „Miután feltettük magunknak a kérdést, hogyan jelent meg először egy ösztönös viselkedési mintázat, és hogyan vált örökletessé, nem tudunk rá választ adni.”

Az egyszerűsíthetetlen ösztönláncok problematikáját egy részletesebb tanulmány is bemutatja, amely a „Science and Spiritual Quest” konferencián hangzott el.
Természetesen valaki feltételezheti, hogy a jövőben a tudomány a jelenlegi gondolkodási minták alapján talál majd választ erre a problémára, de jelenleg nem csak a részletekre vonatkozó, hanem – úgy tűnik – elvi, logikai problémák állnak egy ilyen magyarázat útjában. Ez pedig felveti annak lehetőségét, vagy szükségességét, hogy más modellek, paradigmák segítségével keressük a választ.

A tudomány ugyanis nem volt képes mindig az adott korra jellemző gondolkodásmód alapján választ találni a kérdésekre. Egy időben azt gondolták, hogy az égést a „flogiszton” okozza, csak még meg kell találni. Nem találták meg, ellenben kiderült, hogy az égés nem más, mint oxidáció. Amikor pedig az égitestek mozgásáról volt szó, sokan azt gondolták, hogy csak pontosítani kell Ptolemaiosz geocentrikus világképnek adatait, mígnem Kopernikusz előállt egy merőben más, heliocentrikus szemlélettel. Az ilyen szemléletbeli változásokat nevezi a tudományfilozófia „paradigmaváltásoknak”.

Az ösztönök eredete nem az egyetlen, megfejthetetlennek látszó probléma az élővilág eredetét illetően. Az ismert genetikai mutációtípusok (amelyek feladata lenne, hogy egy evolúciós fejlődéshez szükséges változatos alapanyagokat, variációkat állítsanak elő), nem hoznak létre jelentős változásokat, új szerveket, szervrendszereket, új anatómiai struktúrákat. Az esetmuslicákkal való, sok ezer generáción keresztül tartó szelekciós kísérletezés eredményeként nem jött létre semmi új anatómiai képlet. A kísérleteknek csupán ilyen kimenetei voltak: anatómiai struktúra szempontjából változatlan muslicák; döglött muslicák; egymással szaporodni nem tudó muslicák; beteg muslicák.

A sejtek elképesztő biokémiai komplexitásának felismerése egy másik tényező, ami egyes tudósokat arra a következtetésre vezetett, hogy az élő szervezetekben olyasfajta specifikus összetettségről van szó, amelyet véletlenszerű, irányítatlan természeti folyamatok nem tudnak létrehozni. Ennek az alternatív szemléletnek már terjedelmes irodalma is van.

Úgy tűnik, napjainkban egyféle szakadás következett be a tudományos közösségen belül az új, tervezettségi szemlélet és az „ortodox” darwinista irányzat között. A darwinizmusban való tudományos kételkedés nyilatkozatához már több mint 800 doktori fokozattal rendelkező tudós csatlakozott a világ legnevesebb egyetemeiről. Az irányzat legújabb könyve, a Signature in the Cell matematikai, logikai módon érvel a DNS-ben kódolt információ intelligens eredete mellett, és toplistán szerepel az Amazon.com tudományos könyveinek listáján.

Tehát a (neo)darwinista magyarázatokban való kételkedés nem csupán azon alapszik, hogy „nem tudjuk hogyan történt, ezért nem is jöhetett létre”. A tervezettség, programozottság érve sokkal inkább azon alapszik, amit már megtudtunk az elmúlt százötven évben az élővilágról és a világunkban működő ok-okozati kapcsolatok természetéről.

Nem csupán a lábastyúk ösztönei a kérdésesek (ez csupán egy látványos példa), hanem minden élőlény veleszületett ösztöneinek eredete titokzatos, és szinte teljesen megközelíthetetlen maradt az evolucionista gondolkodók számára.

Az ilyen ösztönök gyakorlatilag teljesen programszerűek: bizonyos kulcsingerek jelenlétekor a magatartást irányító program „lefut”, és a megfelelő viselkedéssorozatra készteti az állatot. Ez nem azt jelenti, hogy robotok – hiszen érző lények –, de viselkedésüket az ösztönprogramjaik erősen determinálják.

Mindennapi életünkben számtalan helyen megfigyeljük programok működését: gépsoroknál, a számítógépeink működésében, automatáknál stb. Ezeknek a működtető programoknak, szoftvereknek minden esetben értelmi szerzője van. Ellenben nem ismerünk, nem figyeltünk meg, és senki nem magyarázott el részletesen olyan természeti (nem értelem által vezérelt) folyamatot, amely képes lenne programszerűen működő, értelmes viselkedéssorozatot létrehozni. Így az analógiás gondolkodás révén – amely a tudományos gondolkodásmódnak is szerves része – joggal feltételezhetjük, hogy „az élővilág programjait” is egy programozó értelem készítette.

Az értelem általi programozottság tehát egy empirikus tapasztalataink alapján bőségesen megalapozott nézet, míg a spontán kialakulás nem rendelkezik tapasztalati megerősítéssel, sőt kielégítő elméleti megalapozással sem. Így teljesen jogosan tartható az a nézet – nem csak hit alapján, hanem tudományosan, racionálisan magalapozott módon is –, hogy egy felsőbb értelem aktív szerepet játszott a biodiverzitás előidézésében és a fajspecifikus viselkedési minták létrehozásában.

- TI -