Egy alapos tudósról, aki a lélekvándorlás kutatásának szentelte életét.

Ian Stevenson pszichiáter évtizedeken keresztül foglalkozott a lélek halál utáni létezésének témájával, túllépve a halálközeli élményeken. Stevenson tavaly halt meg, illetve ha stílusosak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy „lecserélte a testét”. A virginiai egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője elismert szakember volt, több száz szakmai cikket publikált, tehát a tudományos hitelességéhez, igényességéhez nem fér kétség.

Karrierjét a pszichoszomatikus betegségek eredetének kutatásával kezdte: annak vizsgálatával, hogy az elmebeli gondolatok hogyan hatnak az egészségre. Ennek kapcsán bukkant rá gyermekek olyan beszámolóira, amelyek az előző életeik emlékeiről szóltak. Ugyanis vannak kisgyerekek, akik, amikor beszélni kezdenek, kijelentéseket tesznek egy korábbi életükre vonatkozóan, sokszor igen részletes képet festve róla. Persze, a szülők többnyire nem veszik komolyan, vagy figyelmen kívül hagyják ezeket a megnyilatkozásokat. Azonban előfordul, hogy a gyerek olyan részletességgel és olyan képszerűen beszél egy előző személyiségéről, hogy a szülő hitelt ad neki.

A gyerekek városokat neveznek meg, ahol éltek, nevüket, családtagjaikat, életük fő eseményeit és a haláluk módját mondják el, ellenőrizhető részletességgel. Stevenson az életéből negyven évet arra szánt, hogy ilyen reinkarnációs emlékek után nyomozott. Nem véletlen a nyomozás szót, hiszen ahogy egy detektív nyomoz a tettes után, vagy a bíró próbálja kideríteni az igazságot egy tárgyalás során, olyan módszeresen ellenőrizte e beszámolók állításait, majd a kutatásai eredményét publikálta is.

Több mint ezer esetet vizsgált meg a világ minden tájáról, és több könyve is megjelent a témában. Nagyon óvatosan fogalmazott minden művében, a tudományos objektivitás és mértéktartás elvei alapján. Ezek a könyvek nem az ezoterikus piacon jelentek meg, hanem tudományos igényű szakmai munkák, emiatt meglehetősen fajsúlyos olvasmányok. Rendkívül részletgazdagon írja le az eseteket, hogy biztosítsa a tudományos hitelességet, mivel a téma igen vitatott ezen a tudományos szakterületen belül, és különösen az volt negyven évvel ezelőtt.

Magyar nyelven Stevenson egyik könyve sem jelent meg, viszont kiadták Tom Shroder róla szóló könyvét, Visszatérő lelkek címmel. Shroder újságíróként csatlakozott Stevensonhoz, hogy leleplezze őt, lerántsa a leplet a „nagy csalásról”. Ám végül mégis elismerte Stevenson eredményeit, mivel lehetetlennek tartott ekkora mértékű és számú hamis beszámolót, amelyeknek ráadásul ő maga is tanúja volt. Ajánlom még a Van-e természetfölötti? című könyvet, amelyben egy tanulmány olvasható Ian Stevenson munkásságáról.

Stevenson tehát arra az eredményre jutott, hogy majdnem minden esetben tagadhatatlan összefüggés mutatkozik a gyermek emlékei és egy előző, már elhunyt személyiség élete között, akivel a gyerek azonosította magát. Felvetődhet a kétely azonban, hogy ezek hibás vagy manipulált adatok lehetnek, esetleg Stevenson egyszerűen tévedett, tévesen következtetett. Elvileg az is lehet, hogy az érintett családok hittek a reinkarnációban, beszéltek erről a gyereknek, aki aztán csak elismételte a hallottakat. Kiderült azonban, hogy Stevenson esetei egyaránt származnak a reinkarnációban hívő családoktól, mint a reinkarnációban nem hívőktől.

Gondolhatunk gyanakodva arra is, hogy ezek a szülők azt szerették volna, hogy a gyerekük „másnak”, „különlegesnek” tűnjön, ezért befolyásolták őt. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy a gyerekek nem híres, különleges embereket neveztek meg előző személyiségükként, hanem teljesen hétköznapi, közönséges, nem egyszer a világ egy távoli sarkában vagy a harmadik világban élt egyént. Elvethetjük tehát a vágyteljes képzelődés, a wishful thinking gondolatát is, mivel a gyerekek az esetek többségében nemcsak hogy esendő, közönséges hétköznapi életet élő emberként, de megszégyenítő jelenségek részeseiként is azonosították magukat.

Kiesik a tudatos csalás lehetősége is, hiszen Stevenson nem egyedül kutatta ezt a témát, hanem egy egész iskola alakult az ő munkássága nyomán. Tehát lehetetlen, hogy Stevenson az összes eset résztvevőivel előre megbeszélte volna, kinek mit mondjanak, ez abszurd feltételezés.

De nem vezethették-e félre? A legtöbb esetben Stevenson kereste fel azokat a családokat, akikről hallotta, hogy a gyermeküknek reinkarnációs élménye van, s nem a szülők fordultak hozzá azért, hogy valamiféle dicsőségre tegyenek szert a gyerekük révén.

Stevenson azzal sem vádolható, hogy bármilyen filozófiát akart volna eladni. A könyvei tanúsítják, hogy semmiféle vallás, világnézet, filozófiai irányzat mellett nem érvel, ő egy kutató, akit egyedül az igazság érdekel.

Könyvei alapján tudhatjuk azt is, mi volt Stevenson módszere, hogyan dolgozott, mi adja a munkája hitelét. Egyrészt elkereste azokat a családokat, amelyekben ilyen esetek merültek fel, és az alapvető módszere az interjúkészítés volt. Ez nem egy bulvárlap számára készülő interjút jelent, hanem tudományos mélységű interjút, amelynek Stevenson a szaktekintélye volt, pályája kezdetén tankönyvet írt a diagnosztikai interjú készítésének módszereiről.

Előbb a gyerekekkel, majd pedig a szülőkkel és a környezetükben élő szemtanúkkal is részletes, írásban rögzített interjúkat készített, amelyekben minden részlet szerepelt, amit a gyerek az előző életéről mondott. Ezután összevetette ezeket a részleteket, s próbált belőlük egy előző életet megrajzolni. Ha a gyereken voltak különleges testi jegyek vagy elváltozások – ezeknek külön jelentősége van –, akkor azokat lefotózta. Majd a gyerek által elmondott adatok alapján (mikor élt, melyik országban, melyik városban, hogy hívták), Stevenson felkutatta az előző személyiség családját, és interjúkat készített a helyszínen. Kikérdezte őket arról a személyről, akinek a gyerek tartotta magát előzőleg, és mindenkit meginterjúvolt, akit az a személy ismert. Majd egybevetette az információkat, a beszámolók pedig hihetetlen nagy számban precíz egyezést mutattak.

Stevenson mindig váratlanul, előzetes értesítés nélkül kereste fel az előző életbeli koronatanúkat, a legfontosabb beszámolókat tevő tanúkhoz pedig többször is visszatért, hogy megerősítse az információit, vagy esetleg újabb részleteket tárjon föl. Összehasonlította az eseményekre, viselkedésre, testi jegyekre vonatkozó adatokat, sőt, ha erre lehetősége volt, még halotti bizonyítványt is szerzett. Ez azért volt fontos, mert ha a gyerek tett a halálára vonatkozó kijelentést, akkor ezt hivalatosan lehetett ellenőrizni.

Többször előfordult az is, hogy Stevenson elvitte a gyereket oda, ahol előző életében élt. Elképesztő, sok szemtanú által megerősített leírások olvashatók ilyen esetekről. Például az egyik gyerek leszállt a vonatról abban a városban, ahol a jelenlegi életében soha nem járt, egyenesen odatalált ahhoz a házhoz, ahol előző életében élt, nevén szólította az embereket, és olyan részleteket mesélt el nekik a múltból, hogy azok pironkodva az arcuk elé kapták a kezüket.

Az egyik eset főszereplője egy Sukla nevű lány, aki azt mesélte, hogy előző életében volt egy Minu nevű lánya. Emlegette a volt férjét is név szerint, és azt mondta, hogy Minun kívül van még két fia is. Megnevezte azt a várost is, ahol előzőleg élt, amit Batparának hívtak. Miután elegendő információ gyűlt össze, Stevenson magával vitte Suklát, s amikor megtalálták azt a családot, ahol ilyen nevű személyek éltek, bevezette abba a családba. Kiderült, hogy valóban élt Batparában egy asszony, akinek a lányát Minunak hívták, s aki néhány évvel azelőtt meghalt. Ezután Sukla egy harmincfős csoportból, amelyben idegenek is voltak, kiválasztotta előző életbeli férjét, anyósát, sógorát és volt lányát, Minut is. Ő kiszűrte, hogy ki az idegen, megmondta, hogy kik a családtagjai, és melyikkel milyen rokoni viszonyban állt.

Ez volt az első felvonása Stevenson tudományos tevékenységének. Ezután egy másik témakört kezdett részletesebben kutatni, amit a Reinkarnáció és biológia című könyvében publikált. Ez egy kétkötetes könyv, amely mondhatni mániákus kutatói hajlamra vall. Alcíme: adalékok a születési jegyek és rendellenességek etiológiájához (az etiológia a betegségeknek az eredetét kutató tudomány). Az 1977-es első kiadása 2268 oldal terjedelmű, és 225 esetet ismertet, aztán megjelent egy rövidebb összefoglalás, amelyben 112 eset szerepel: Ahol a reinkarnáció és a biológia találkoznak.

Ebben a műben nem tett mást Stevenson, mint születési jegyeket elemzett. Olyan testi jegyeket vizsgált az embereken, amelyek a születésüktől fogva megvoltak. Nem egyszerű anyajegyekről van szó, hanem varasodásokról, különleges testi elváltozásokról, amelyeknek nem lehet tudni orvosilag az indokát. Az ilyen különleges, születéstől adott testi jegyeknek körülbelül a hetven százalékáról az orvostudomány nem tudja, hogyan keletkeztek. Például, valakinek miért ritka, vagy hiányzik a haja némely területeken.

Stevenson külön elemezte a születési rendellenességeket és más, súlyosabb elváltozásokat. E különleges ismertető jegyek kapcsolatát kereste a gyerekek előző életről tett kijelentéseivel. Alaposan dokumentálta ezeket az eseteket, táblázatokkal, anatómiai ábrákkal, halotti bizonyítványokkal, röntgenfelvételekkel, fotókkal. Nagyon sok esetben az derült ki, hogy ezek a jegyek az előző életbeli eseményeknek a lenyomatai. Ez meghökkentőnek tűnhet, úgy vélhetjük, hogy ha a lélek átköltözik egy másik testbe, azzal valami teljesen új dolog kezdődik. Ám úgy látszik, hogy a testet ért bizonyos hatások valamilyen módon átkerülhetnek a következő életbe is. Például egy férfi mellkasán látható volt egy kis jegy. Ez az ember gyerekkorában azt mesélte, hogy őt előző életében lelőtték, és megnevezte a helyet, az időt és a személyt, aki lelőtte. Stevenson elment az említett távoli helyszínre, megkereste a halotti jegyzőkönyvet, amelyben a boncoló orvosok lerajzolták, hogy milyen sérülést szerzett ez a valaha élt ember – a rajz pedig ugyanúgy nézett ki, mint a férfi mellkasán látható jegy. Stevenson könyvében 225 hasonló eset olvasható, amelyekkel kapcsolatban Stevenson mindig alaposan utánajárt, hogy a félrevezetés lehetősége gyakorlatilag kizárható legyen.

Stevenson mindebből a reinkarnációra következtet, arra, hogy a lélek a testtől függetlenül létezik. Az ember szerinte nem csak egy biokémiai gép. Az elme pedig megközelítése szerint nem az agy szöveteinek a produktuma, hanem egy azzal párhuzamos létező. A reinkarnálódó személyiség az agytól és a testtől függetlenül egy mentális térben létezik. Egy nem anyagi közvetítő közeg (egy belső, finomfizikai test) juttatja át a személyiség testi jegyeinek és emlékeinek lenyomatát egyik életből a másikba. Az egyik életből a másikba „átöröklött” testi elváltozások magyarázata az lehet, hogy amikor a külső test megsérül, az lenyomatot hagyhat a finomtesten. A finomtest átkerül az új életbe, rákerül egy testi ruha, az a nyom azonban „átüt” rajta. Mint amikor egy horpadt autót lefestünk: hiába festjük újra, az új festékrétegen keresztül is látszani fog rajta a korábbi horpadás.

Mindez azt jelenti, hogy a lélekvándorlás nem csak valamiféle önvigasztaló filozófia. Nemcsak igazságosnak és vonzónak tűnik, hanem empirikus adatok alapján is jól valószínűsíthető. Stevenson esetei tehát megerősíthetik, hogy a reinkarnáció gondolata nem képzelődés vagy önbecsapás, hanem tapasztalatilag ellenőrizhető és valószínűsíthető. Így az ebben való hit nem abszurd, hanem teljes összhangban áll a témára vonatkozó kutatások eredményeivel.

Ian Stevenson angol nyelvű előadása: