Az ismeretszerzés modern és védikus módszereinek kapcsolata.

A modern tudomány a világ megismerésének alulról építkező útját követi: a tapasztalatszerzést, valamint az arra épülő elméletalkotást. E két folyamat (érzéki tapasztalás és következtetés) a világ megismerésének védikus rendszerében is jelentős szerepet játszik. Ugyanakkor a védikus ismeretelméletben szó esik még a sabdáról, vagyis isteni kinyilatkoztatásról, amely egyes, főként az élet végső dolgaira vonatkozó kérdésekben ismereteink (hit által elfogadható) forrása lehet.

A megismerés mai, tudományos módszere és a védikus ismeretszerzési módok tehát nem zárják ki egymást. A mai tudományban a tapasztalás és következtetés „a módszer”, míg a védikus világképben (1) a tapasztalatszerzés, (2) az elméleti következtetések (3) és a tekintély elfogadása párhuzamosan egymás mellett létező (egymást nem kizáró) megismerési lehetőségek.

A modern tudomány születése

Bár napjaink tudományos megismerési folyamatában egyetlen szentírás sem játszik szerepet, az európai tudományosság születésekor a Biblia jóideig még számottevő befolyással rendelkezett. A 17-18. században például a legtöbb tudós vallásos volt, és nem kételkedett a keresztény szentírás kinyilatkoztatott, tévedhetetlen voltában. A természet felfedezése során alkotott elméletek megalkotásakor törekedtek arra, hogy azok a Bibliával is összhangban álljanak. Idővel azonban a vallási irat tekintélye megkopott a tudományban, például amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Föld jóval idősebb, mint ahogy azt addig a bibliai beszámoló alapján gondolták. A folyamat végeredménye az lett, hogy a tudományos megismerés szakított a vallási írásokból származó információkkal. Természetesen az egyedi tudósok továbbra is hihettek (és sokan hittek is) a bibliai tanításokban, de a tudományos tudás megformálásában ez egyre kevésbé, végül pedig gyakorlatilag egyáltalán nem játszott szerepet.

Kitérőként említhetjük, hogy mindez visszahatott a keresztény teológiára is, amely olyan értelmezéseket kezdett adni az óhéber, ógörög és arámi szövegekhez, amelyek már nem álltak ellentétben az újabb tudományos eredményekkel. Ez azonban nem állította meg a vallás és a tudomány különválásának folyamatát, amely mára jóformán teljessé vált.

A tudomány ma abból a feltételezésből indul ki, hogy nem létezik a tudásnak kinyilatkoztatott, tévedhetetlen formája. Így a tudományos megismerés kizárólagos módszere napjainkban az információk gyűjtése a világról megfigyelés és kísérletezés útján, valamint hipotézisek és elméletek alkotása az adatok értelmezésére. Ahogy Kampis György tudományfilozófus fogalmaz: „a tudomány… nem fentről lefele halad, … hanem lentről felfelé, egy bizonytalan és visszalépésektől sem mentes építkezéssel.” (Magyar Tudomány, 2008/12, 1425. old.) A tudomány ilyetén működését tiszteletben kell tartanunk, ahogy azt is, hogy módszeréből adódóan nem fogadja, és nem is fogadhatja el sem Arisztotelész, sem egyetlen vallási irat megkérdőjelezhetetlen tekintélyét. Ez annál is inkább így van, minthogy a különböző kultúrákban elfogadott szentírások részben eltérő tanításokat fogalmaznak meg, így még elviekben is eldönthetetlen, hogy melyik állításai bírhatnának a másiknál nagyobb jelentőséggel, tekintéllyel.

A tudomány eredményei

A vázolt (a valóságban azért összetettebben működő) tudományos módszer révén az elmúlt párszáz év során nagymennyiségű tudásunk halmozódott fel a világról, amely birtokában számtalan tudományos, technikai és orvosi felfedezés született. Ezek sok tekintetben kényelmesebbé tették az életünket, az orvostudomány kifejlesztett módszerei és eszközei pedig sok betegségtől kímélnek meg bennünket, amiért feltétlenül hálásnak kell lennünk. A tapasztalás-elméletalkotás módszere tehát számtalan területen bizonyította hatékonyságát és praktikus alkalmazhatóságát. Ugyanakkor a tudományos tudás jelentős változásokon is átesett az évszázadok során, egyrészt a műszerezettség adta újabb lehetőségek, másrészt az egyes tudományterületeken megfogalmazott újabb modellek, elméletek következtében. A mindenkori tudományos álláspont tehát később változás tárgya lehet: „A tudomány változó és változékony, hajlékony, nem pedig valami ősi merev kövület.” (MT, 2008/12, 1425. old.)

Láthatóvá kell tennünk a nyilvánvaló különbséget a jelen valóságának tudományos vizsgálata, valamint a távoli múltra vonatkozó kutatások között is. Míg a jelenre, a természet „itt és most” zajló működésére vonatkozóan közvetlen megfigyeléseket és megismételhető kísérleteket lehet végezni, addig a múltra vonatkozóan csak egy meglehetősen hiányos adatmennyiségből kiindulva tudunk feltételezéseket megfogalmazni. Így a tudományos tudás ereje kétségkívül csökken – bizonytalanabbá válik – amikor a kutatók és elméletalkotók például a földtörténetre, vagy az élővilág eredetére és történetére vonatkozóan fogalmaznak meg narratívákat.

A tudományos módszer tehát egyfelől határozott erősségekkel rendelkezik: a látható valóság jelenre vonatkozó vizsgálatában és az eredmények hasznosításában kifejezett sikereket ért el. Ugyanakkor a hiányosságok számbavételekor azt a lehetőséget is észben kell tartanunk, hogy a jelen valóságának is létezhetnek olyan alkotóelemei vagy folyamatai, amelyeket még nem ismerünk, vagy közvetlen tapasztalat révén nem is ismerhetünk meg, mivel érzékeink számára hozzáférhetetlenek. Ahogy pedig a múltban haladunk visszafelé a vizsgálódásunkban, a felhasználható adatok száma egyre csökken, az hipotézisalkotásnak pedig egyre nagyobb szerep jut. A tények közötti hézagok növekednek, a közöttük lévő összhang megteremtésére irányuló elméletalkotás így egyre kevesebb fogódzót talál, egyre ingatagabbá válik. Emellett azt a tudományszociológiai szempontot is figyelembe kell vennünk, hogy egy adott kor/közeg tudósai bizonyos elméleti kereteket szívesebben részesítenek előnyben, akkor is, ha a rendelkezésre álló tények összessége másféle módon is kielégítően értelmezhető.

Amiről a védikus írások beszélnek

A tág értelemben vett védikus irodalom (beleértve például a puránákat is) jelentős filozófiai kijelentéseket fogalmaz a világ létezésének okára, illetve az emberi élet céljára vonatkozóan: az anyagi valóság eszerint egy legfelsőbb tudatos lény, Isten szándéka nyomán jött létre. Az ember pedig – és minden élőlény – örök, tudattal rendelkező transzcendens önvaló, amely világi léte során anyagi testekben kényszerül létezni. Az emberi lét különleges lehetősége, hogy ezen életforma lehetőségeit kihasználva az ember tudásra tehet szert az anyagon túli valóságról is. Az erkölcsi útmutatások követésével és lelki gyakorlatok végzésével a tudatos önvaló (az újjászületések körforgását megszakítva) kikerülhet az anyag fogságából, és visszatérhet a transzcendens valóságba, Isten társaságába.

A lelki-erkölcsi útmutatás mellett a védikus írások beszélnek valamennyit az anyagi valóság felépítéséről és működéséről is. Ezek a leírások korántsem olyan részletesek, mint a modern tudomány leírásai, hiszen a védikus írások alapvető célja nem ennek a világnak a részletekbe menő elemzése, hanem a lelki iránymutatás. Ezzel együtt jónéhány figyelemre méltó egyezéssel találkozunk a védikus és a modern tudomány világunkra vonatkozó leírásában. A Bhágavata-purána beszél például az anyag atomos szerkezetéről; más, szintén több ezer éves írásokban olvashatunk arról, hogy a Föld gömb alakú (szanszkritul: bhú-góla). Az emberi magzat anyaméhbeli fejlődésének fázisait pedig szintén a modern orvosi leírásokkal egyezően ismerhetjük meg a puránákból.

A tapasztalás és következtetés szerepe a védikus rendszerben

Az indiai hagyomány kinyilatkoztatott forrásnak tekintette a védikus írásokat. Azonban ezek véges terjedelmüknél, valamint spirituális célkitűzésüknél fogva értelemszerűen nem írnak mindenről. Így a védikus kultúrában is tág tere nyílik az alulról építkező tudásszerzésnek – mind az ember egyéni életében, mind közösségi értelemben. Az érzéki tapasztalásra való hagyatkozás nélkül a legalapvetőbb információkra sem tehetnénk szert a világunkról, és sem tájékozódni, sem működni nem tudnánk ezen belül. Az pedig az emberi elme természetéből adódik, hogy felgyülemlett tapasztalataiból következtetéseket von le. Ezek olykor tévesnek bizonyulhatnak (mondjuk valaki viselkedéséből rossz szándékra gyanakszunk, míg később kiderül az ártatlansága), ilyen következtetések megalkotása nélkül azonban nem tudnánk a döntéseinket, cselekedeteinket mire alapozni.

A tapasztalásnak és az elméletalkotásnak a világ megismerésében is van szerepe, valamint abban is, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeket az emberiség, vagy akár Isten szolgálatába tudjuk állítani. Az emberi intelligencia a védikus megközelítés szerint is azért adatott, hogy használjuk: próbáljuk a tőlünk telhető legjobban megismerni a valóságot és annak dolgait a legjobb célok érdekében használni.

A modern tudomány módszere, valamint tudásának, felismeréseinek jelentős része így összhangban áll a védikus tudásrendszerrel. A világ tudományos felfedezésére való törekvés egyáltalán nem „tilos” a védikus megközelítés szerint, sőt az emberi elme természetes törekvése, mely sok jól látható, hasznos eredménnyel járt az elmúlt századokban. (A technológiai fejlesztéseknek persze léteznek árnyoldalai is, mondjuk a környezetszennyezés formájában, ennek elemzése azonban nem tárgya ennek az írásnak.)

Nem a tudomány és a vallás között van az ellentét

Amikor a védikus világnézet és egyes modern elképzelések közötti különbségről esik szó, akkor nem a tudomány és a vallás között van konfliktus. A modern tudomány például nem zárja ki (és nem is tudná kizárni), hogy a világ Isten teremtése nyomán jött létre. Az ütközés két világnézet között léphet fel. A naturalista világnézet (mely szerint csak anyagi tényezőkkel lehet megmagyarázni a világot, és ezen kívül nem létezik semmi más), filozófiai ellentétben áll a dualista/teista világnézettel, mely szerint az anyagon túl létezik transzcendens valóság is, amely a múltban hathatott, vagy akár most is hat a matéria birodalmára.

Napjainkban előfordul, hogy egyes, a naturalista természetfelfogás mellett elkötelezett természettudósok azt próbálják elhitetni, hogy a tudomány eredményeiből a naturalizmus igazsága következnék. Ennek hallatán azonban tudatában kell lennünk, hogy egy vagy néhány tudós állítása nem szükségképpen “a tudomány” állítása, és hogy az ilyen kijelentések világnézeti előfeltevésen alapulnak, nem pedig a tudomány eredményeiből levont, megalapozott következtetések. A tudomány és az istenhit valójában nem összeférhetetlenek, akkor sem, ha e hit megfogalmazása a védikus irodalomból származik.

Egybehangzó elképzelések

Ahogy korábban leszögeztük, a tudomány működése jellegéből adódóan nem vehet készpénznek a tudományon kívüli forrásból származó állításokat, és ezt a tudomány bármely világnézetű művelőjének tiszteletben kell tartania. Ugyanakkor a tudomány nem is utasíthat el feltételezéseket, ötleteket pusztán amiatt, mert azok egybecsengenek valamely kinyilatkoztatás véleményével. Például az ősrobbanás elméletének születésekor egyes tudósok tiltakoztak az elmélet ellen, mondván, hogy az túlságosan egybevág a bibliai teremtésmagyarázat időbeli kezdetet feltételező elképzelésével. Azonban ez nyilvánvalóan nem lehetett oka az elmélet elutasításának, és idővel általánossá is vált a kozmológusok között.

Így a védikus irodalomban is lehetnek olyan koncepciók, amelyek attól függetlenül érdemesek lehetnek a tudományos megfontolásra, hogy ezek az írások milyen eredetűek lehetnek. Vegyük példának okáért a tudat problematikáját. Az általános tudományos megközelítés szerint a tudat jelenségét az agyi neuronhálózat „termeli ki” magából. Azonban vannak olyan tudósok is, akik nem értenek egyet ezzel a megközelítéssel. Freund Tamás agykutató például – több más elismert tudóssal együtt – úgy véli, hogy egy nem anyagi jellegű öntudat nyilvánul meg az agyműködésen keresztül. (Chikán Ágnes: Levelek a tudás fájáról. Agroinform, 2005. 63. old.) Ez a megközelítés összhangban áll a védikus írások tanításaival (és más vallási felfogásokkal is), amelyek a transzcendens önvaló jelenlétének tulajdonítják a tudat jelenségét. A tudományon belül tehát létezhetnek, és bizonyos területeken vannak is olyan irányzatok, amelyek felfogása rokonítható a védikus megközelítéssel.

Egyetérthetünk hát John Lennox oxfordi matematikaprofesszorral, aki „A tudomány valóban eltemette Istent?” című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy „a valódi konfliktus két homlokegyenest ellenkező világnézet között van: a naturalizmus és a teizmus között”. Rámutat ugyanakkor, hogy a naturalizmusnak és a teizmusnak egyaránt voltak és vannak rangos képviselői a tudományon belül, vagyis mindkét felfogás képviselői részt vesznek a tudomány gyakorlatában. A tudomány művelése nem követel naturalista/ateista szemléletet, csupán a tapasztaláson alapuló következtetések tudományos módszerének követését várja el művelőitől.

Ahogy pedig a mindenkori és a kortárs tudomány működése mutatja, egyes tudományos problémákkal kapcsolatban több logikus következtetés is megfogalmazható, amely produktív párbeszédet eredményez a tudományos közösségen belül.

Tasi István
2013. február 26.