Egy elgondolkodtató könyvfejezet: hol lakik a tudatunk...?

A természet bizonyos tulajdonságai valami olyasmire utalnak, ami túl van a fizikai erőkön. Az élő szervezetek és az egész világegyetem minden tulajdonságáért nem lehet kizárólag a fizikai folyamatokat felelőssé tenni, és felvethetjük egy természetfeletti értelem lehetőségét is – ezt a legtöbben Istennel azonosítják. Vizsgáljuk meg alaposabban a természetfelettire utaló bizonyítékokat. Olyan jelenségek létezésére hozunk fel példákat, amelyek nyilvánvalóan nem anyagi eredetűek. A tapasztalati módszerek világát ugyan nem hagyjuk el – az olyan érzékszervekkel is felfogható jelenségek köre, amelyeket tudományosan felállított kíséretekkel ellenőrizhetünk –, de szeretném megmutatni a természet olyan aspektusait is, amelyek anyagi folyamatokkal nem leírhatók, illetve ezekre nem redukálhatók. Először nézzük a tudat kérdését.

Önmagunk létezését mindannyian érzékeljük, hiszen érezzük, hogy létezünk. Az „létezem” tapasztalat mindannyiunk közvetlen élménye. De mi maga a tudat?

Mielőtt az olvasó e kérdésre válaszolna, kérem, képzelje el, ahogy este lefekszik az ágyra, betakarja magát, és lehunyja a szemét. Minden este megtörténik, hogy egy kis ideig még félig éberen fekszünk, esetleg visszaemlékszünk a nap történetére. Aztán, anélkül, hogy észrevennénk, egy pillanat alatt elalszunk. Elhagyjuk az ébrenlét világát, és álmodni kezdünk.

Az álmok elfelejtetik nappal átélt élményeid, de épp olyan valóságosnak tűnik minden, az összes élmény és félelmed, mintha éber állapotban lennél.  Talán egy szörnyű álmod van, egy tigris kerget, és az átélt félelem nem különbözik attól, amit ébren, egy valódi tigris láttán éreznél. Rohanás. Egy pillantás hátra, a tigris már majdnem utolért.  Aztán egy hatalmasat ugrik, és…

Felébredsz. A megkönnyebbülés átmossa mindened. Csak álom volt! A tigris csak álom volt, itt, a való világban védve vagy tőle. Már emlékszel, hol vagy, ki vagy, és mi történik körülötted. Hálát érzel a valóság iránt.

De várjunk csak egy pillanatot. Vajon az ébrenlét tapasztalata valóságos-e? Mi a valóság? Mitől gondoljuk, hogy az ébrenlét a valódi élet, míg az álmaink nem azok?

Az álom során igazán átéltük az eseményeket – épp olyan valóságként, mint bármelyik éber állapotban tapasztalt pillanat. Csak azért gondoljuk, hogy az álmok nem a való világ részei, mert hirtelen kezdődnek, és fejeződnek be. Ha egy álomnak soha nem lenne vége, nem álom lenne – hanem maga a valóság.

Az emberek évszázadok óta töprengenek hasonló gondolatokon, így találkozunk velük a világ legbölcsebb könyveiben is. Ott van például a Bhagavad-gíta, India kulcsfontosságú műve, melyben a tudatot és a valóságot megváltoztathatatlan létezőnek, míg az illúziót kezdettel és véggel rendelkező tapasztalatnak jelentik ki. Nézzük meg közelebbről ezt a meghatározást. Megszületünk és meghalunk. Vajon a kettő között szerzett tapasztalataink a valóságot alkotják-e? Ha alszunk, talán csak pár percig álmodunk, míg nappal órákon át folyamatosan maradunk ébren. Ám mivel a halál pillanatában az ébrenlét összes tapasztalatát magunk mögött hagyjuk, vajon az nem ugyanolyan illúzió-e, mint az álmaink?

Az előadásaim során számos alkalommal beszéltem e gondolatokról. Ezen a ponton általában megállok, és megkérdezem a hallgatóságot: „Akkor vajon mi – illetve hol van – a valóság? Ha a valóságot kezdet és vég nélküliként definiáljuk, valaminek, ami állandó és nem változhat meg, akkor vajon mi valóban valóság az életünkben? Nagyon ritka, hogy valaki válaszolni tud erre a kérdésre, de ha megteszi, általában azt mondja: a meghatározás alapján minden illúzió, semmi sem valóságos.”

Ám van valami folyamatosan létező, minden változástól mentes tényező, ami áthatja létünket. Ez pedig nem más, mint mi magunk, a tudatos megfigyelő, aki nem változik sem ébrenlét alatt, sem az álomban. Habár álmodban elfelejted, hogy nappal ki vagy, és mindazt, amit cselekszel, még mindig te vagy az, aki jelen vagy és megtapasztalod az álmaidat. Ha pedig felébredsz, az álomban átéltek válnak homályossá, a figyelmedet pedig az ébrenlét világa felé fordítod. (1)

Az álom és ébrenlét váltakozó tapasztalata, mint a tudatos megfigyelő létezését példázó bizonyíték a Bhagavad-gíta egyik alapvető tanításából származik. Eszerint a tudat, azaz az „én” egyrészt állandóan létezik, másrészt mindig változatlan marad. Természetesen ez azt is jelenti, hogy örökké létezik, tehát nem anyagi dolog, hiszen az anyag természetében rejlik a pusztulás. A Bhagavad-gíta szerint alapvető különbség van a test és az én között, hiszen a test örökké változik, míg „én” mindig ugyanaz maradok. Képes vagyok emlékezni arra, hogy voltam öt, tíz, és húsz éves. Azok a testek, amelyekkel akkor rendelkeztem, mostanra már mind eltűntek – talán egyetlen molekula sem marad velem a gyerekkortól az öregségig –, ám én még mindig „én” vagyok. Ezért az „énem” és a testem különböző kell legyen.

A görög filozófusok hasonlóan érveltek a tanú-én létezése mellett, mely elmélet központi helyet foglal el Plátón Phaedo-jában. Ez a könyv tárja elénk Szókrátész utolsó párbeszédét. Szókrátészt arra ítélte az athéni parlament, hogy halálos bürök kivonatot kellett innia. Kivégzésének reggelén a barátai könyörögtek, hogy meneküljön el – kidolgoztak egy titkos tervet, hogy megszöktessék –, ám Szókrátész szerint a szökés mind morálisan, mind lelkileg helytelen lett volna. Végül is az énünk örökké létezik, meg nem ölhető. A beszélgetés során a barátai kétségbe vonták az én hallhatatlanságát, így Szókrátész lehetőséget kapott, hogy elmondja gondolatait:

Úgy hiszem, fel kell tennünk magunknak a következő kérdést: Mi az, ami természetesen és sorsszerűen szétszóródik, megsemmisül? Milyen dolgok esetében kell félnünk ettől a jövőtől, és melyek esetében nem? Ha e kérdésekre választ találtunk, akkor a következő kérdés, hogy a lélek [azaz az én] melyik kategóriába tartozik, majd megérthetjük, hogy a lelkünk sorsától félnünk kell-e vagy sem (feel confidence).

Szókrátész aztán rátér arra a különbségre, ami olyan dolgok között van, amelyek más részekből állnak össze, és azok, amelyek az ő szóhasználatában „egynemű”-ek. Egy összetett dolog változhat, és természeténél fogva nem állandó, míg az egynemű dolgok állandóak és változatlanok. Barátjához, Cebeshez így beszél erről:

Szókrátész: Nagyon jó, tehát az elhangzottak fényében, figyelembe véve a korábban tárgyaltakat is, vajon mit gondol, hová tartozik a lélek?

Cebes: Úgy gondolom, hogy az érvelés hatására még egy nagyon ostoba ember is arra szavazna, hogy a lélek minden tekintetben inkább tartozik a nemváltozó, mint a változó kategóriába.

Szókrátész: És a test?

Cebes: A másikba. (3)

Szókrátész valójában azt állítja, hogy a tudat bizonyosan nem-fizikai jelenség, mivel nem változik. Ez a nem-változó tudat egy örök én (vagy lélek) jelenlétére utal, mint ahogy a meleg és a fény a tűz jellemzői. Az a feltevés, hogy az örök, tudatos én egy átmeneti fizikai testet birtokol, nagyon egyszerű és közvetlen magyarázatot ad a tudat jelenlétére.

Ennek ellenére a tudósok manapság nem igazán hajlanak egy ilyen feltételezés elfogadására. Habár a legtöbben azt tartják, hogy a tudatosságot az agyban lezajló fizikai folyamatok okozzák, néhányan elismerik, hogy a tudat a biológia egyik legnagyobb megoldatlan rejtélye. Jerry Fodor filozófus ezt írta 1992-ben: „Senki sem tudja, hogy bármi, ami anyagból van, hogyan lehet tudatos. De igazából még arról sincs még halvány fogalmuk sem, hogy merre keressük az anyagi kölcsönhatások okozta tudat mibenlétét.

Stuart Sutherland pszichológus szerint „a tudat izgalmas, de nehezen megfogható jelenség. Lehetetlen meghatározni, hogy valójában mi, mi a feladata, vagy hogy miért fejlődött ki. A mai napig nem született meg róla említésre méltó leírás.” (5)

Néhányan, mint például Nicholas Humphrey pszichológia professzor úgy próbálja a kérdést áthidalni, hogy azt állítja, a tudat nem is létezik. Azt azért Humphrey is elismeri, hogy a tudomány valóban megoldatlan kérdése a tudat mibenléte. „Úgy gondolom, van valami jelentős esemény. Annyira legalább fontos, hogy a dolgok mai állása szerint a tudat léte még mindig a darwinizmus Achilles sarkának tűnik, vagy (ha esetleg válthatok a hasonlatok között) a még füstölgő fegyver az Értelmes Tervezettség bajnokai kezében, bizonyíték arra, hogy az ember nem fejlődhetett ki pusztán természetes kiválasztódással.”

Ezután viszont nagy lélegzetet vesz, és azt kezdi fejtegetni, hogy miért nem okoz problémát a darwinisták számára a tudat:

„Annak ellenére, hogy nem kellene magyarázkodnunk, ez nem jelenti azt, hogy feltételeznünk kellene: a tudat nem csupán illúzió. Mint tudósnak, a kiinduló feltételezésünk kell legyen, hogy egy bizonyos szinten a tudat nem lehet más, mint illúzió. Miért? A válasz nyilvánvaló. Ha a fizikai világon semminek sem lehet olyan tulajdonsága, mint amilyennel a tudat látszólag rendelkezik, akkor a tudat nem lehet a fizikai világ részét alkotó jelenség.  Azaz, miközben el kell fogadnunk, hogy tudatos alanyokként valóban jogosan van olyan tapasztalatunk, hogy az elménkben van valami, amire nem érvényesek a fizikai világ törvényei, ez csupán „ennyi és kész”– valaminek a tapasztalata az elménkben. (6) [kiemelés az eredeti szövegben]

Néhányak számára Humprey állítása több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Először is, miért kellene egy tudósnak már eleve azt feltételeznie, hogy a tudat egy bizonyos szinten feltétlenül csak illúzió lehet? Miért kellene egy tudósnak már kiindulásként bármit is feltételeznie a tudatról? A tudomány a valóság felismerésre és megértésére tett törekvés. Egy előfeltételezésből fakadó megjegyzés, úgy tűnik, épp ennek az ellentéte. Sőt, ha már a kiinduláskor hibát követünk el, az nem tudomány, hanem egy olyan törekvés, hogy egy bizonyos világképet védjünk meg, a jelen esetben azt a materialista elvet, hogy egyedül az anyag létezik.

Humphrey állításának kritikus pontja ez a mondat: „Ha a fizikai világon semminek sem lehet olyan tulajdonsága, mint amilyennel a tudat látszólag rendelkezik, akkor a tudat nem lehet a fizikai világ részét alkotó jelenség.” Itt Humphrey mintha biztosítottnak venné, hogy a fizikai természet maga a valóság teljessége, tehát ezen a világon mintha semmi sem létezhetne a fizikai dolgokon túl. Ám ez egyszerűen egy kérdés, a tudat megértéséhez semmivel sem járul hozzá. Humphrey a valóság természetéről beszél, holott tudományosan még senki sem bizonyította be, hogy a maga teljességében a fizikai természet alkotja a valóságot, illetve, hogy a természetben minden követi a fizikai törvények utasításait. Humphrey egyszerűen a saját világképét – illetve a filozófiai materializmus szemléletmódját – tárja elénk.

Ám a valóság természetének tudományos megértése érdekében a tudósoknak kérdéseket kell feltenniük. Van-e még valami valóság a fizikai világon túl? Habár Humphrey úgy tűnik, nem tette fel ezt a kérdést, mások megtették. David Chalmers ausztrál filozófus nem ért egyet a filozófiai materializmussal, és azt mondja, hogy a tudat nem fizikai dolog, míg nem-létezőnek tekinteni ellentmond a józan észnek. Hogyan lehet nem-létező az a tudat, amit mindenki tapasztal, és ami minden más tapasztalat alapját képezi? Chalmers ezt írja „A tudat mibenléte és helye a természetben” című írásában: „Ha a tudat legközönségesebb meghatározását vesszük, nem könnyű belátni, hogy hogyan lehet a fizikai világ része. Tehát úgy tűnik, ahhoz, hogy a tudat számára helyet találjunk a természeti törvények keretei között, vagy a tudatról, vagy a természetről alkotott elképzelésünket kell felülvizsgálnunk.” (7)

Aztán így folytatja: „Bizonyítékok nélkül tagadni, hogy a tudat meghatározásával kapcsolatban problémák vannak több, mint a problémák lekicsinylése, ellentmond a belső meggyőződésnek, és számos kérdést vet fel.”

Eugene Wigner (1902-1995), Nobel-díjas fizikus sem ért egyet Humphrey-el: „Kétféle valóság vagy létezés van, a saját tudatom és minden más létezésének valósága… Ez utóbbi valóság relatív, nem abszolút.” (8)

Wigner érvelése szerint a külső, mérhető dolgok, beleértve az anyagot is, számára csak a saját tudatán keresztül válik ismertté, ezért ez a tudat, ha egyáltalán valami reális, inkább az, mint a mérhető dolgok. Sir Arthur Eddington (1882-1944) angol fizikus hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Összehasonlítva a spirituális és átmeneti jellegű dolgok bizonyosságát, ne feledjük a következőt: A tapasztalat szempontjából az elme az első, és legközvetlenebb dolog. Minden más következtetés.” (9) Valamint: „A tanulmányozás érdekében egyetlen dolog áll a rendelkezésemre, a saját tudatom tartalma.”

Ahhoz, hogy a tudatot a fizika ismert törvényeivel nem ellentmondóan vegyük figyelembe, „másodlagos” jelenségnek kell tekintenünk, mint az idegsejtek folyamatainak mellékterméke, nem pedig mint azok okozója. Ezt a modellt először Thomas Huxley vetette fel, aki Darwin kortársa és szövetségese volt. Kiindulási alapként Huxley elismerte, hogy a tudat látszólag leegyszerűsíthetetlen természettel rendelkezik:

„Értem, hogy a materializmus fő tétele ez: a világegyetemben semmi más nincs, mint anyag és energia. Azaz a természet minden jelensége elmagyarázható e két alapvető tényezőből eredő tulajdonságok dedukciója által… Úgy tűnik, számomra elég egyértelmű, hogy az univerzumban létezik egy harmadik tényező, az értelem…, amit nem tekinthetek anyagnak, energiának, illetve ezek bármilyen elképzelhető módosulásának sem.”

Ám Huxley ezután felveti, hogy a tudat lehet másodlagos, tüneti jelenség is. Azt mondja: az agyban lezajló fizikai folyamatok (az idegsejtek és kémiai folyamatok) mentális folyamatokat hoznak létre, de ezek a mentális folyamatok – amelyek utalnak a tudatosságra – nem vesznek részt oksági szinten a fizikai okokban. Huxley példája szerint a mentális események olyanok, mint a vonatfütty, aminek semmi köze a mozdony erőkifejtéséhez.

Ez az elmélet több kérdést vet fel, mint amennyit megold. Először is, sem Huxley, sem bárki más, aki az elmét másodlagos, tüneti jelenségnek tartja, nem ajánlott cserébe olyan mechanizmust, amely révén fizikai folyamatok tudatot hoznának létre. Másodszor, azt a szemléletmódot, amely szerint a tudat nem hathat arra az anyagi folyamatra, amelyből keletkezett (az idegi impulzusokra, az érzékelő szervekre, és magára az agyra), elavultnak kell tekintenünk. A fizikusok szerint egy fizikai rendszer minden esetben valamiképpen kihat a teljes rendszer viselkedésére. Miért lenne a tudat kivétel ez alól? Csak nem azt akarják elhitetni a tudatot tüneti jelenségnek feltüntetők, hogy a tudat a természeti törvényeken túli jelenség?

Egy másik filozófiai irányzat a pánpszichizmus, egy ősi felfogás, ami újra és újra változatos neveken bukkant fel, s az évszázadok során számos alága jött létre. Az irányzatot támogatók között volt Baruch Spinoza (1632-1677), aki úgy hitte, hogy az univerzumban minden dolognak két része van, egy fizikai és egy pszichikai. Szerinte még egyetlen atomnak is van egyfajta atomnyi tudatossága, és minél összetettebb rendszer fejlődik ki az anyagból, annál fejlettebb tudattal fog rendelkezni. A pánpszichizmus, kezdve a szervezetlen anyagnak tulajdonított tudatossággal, egy elképzelhető evolucionista magyarázattal szolgál a tudat megjelenésére. Bernhard Rensh (1900-1990) német zoológus kijelentette, hogy az anyag, a fizikai jellemzőkön túl olyan „párhuzamos pszichikai komponensekkel” is rendelkezik, mint a tudatosság. A molekulák és atomok egyfajta alapvető, párhuzamosan létező komponensekkel rendelkeznek. Ezek a párhuzamosan zajló folyamatok csak akkor észlelhetők, ha az illető molekulák már részévé váltak egy szervezet pszichofizikai rendszerének (idegek és érzékelő sejtek), és így a párhuzamos komponensek létrehoztak egy összetett, ’már megtapasztalható’ tudatos jelenséget. (12)

Ezzel az elmélettel egy gond van: feltételezi az egységes tudatosságot. Ha minden egyes atom külön-külön tudatos, akkor milyen mechanizmus integrálja a tudatosságukat? Miért kellene egy szénatomnak másként gondolkodnia vagy éreznie egy agyban, mint egy darab fában? És mivel az agy pusztán különböző atomok kombinációja, miért az agy tudatossága egyesül, és miért nem csupán az összes atom tudata adódik össze? Ezt a problémát ismerte fel John C. Eccles, szintén Nobel-díjas neurobiológus, aki ezt írta a témáról: Mindezidáig lehetetlen volt egy olyan neurofizikai modellt kifejleszteni, ami az agy különböző folyamatait szintetizálja, hogy egy globális vagy gestalt érzet egyesült tapasztalata jöjjön létre. Az agyban zajló folyamatok összeegyeztethetetlenek maradnak, mivel alapvetően nem mások, mint a komplett körökké épített megszámlálhatatlan idegsejt egyéni akciói.” (13)

Ha az anyag mintázatainak is van tudata, és mi csupán e mintázatok egy csoportja vagyunk, akkor ebből két dolog következik. Először, hogy létezniük kell olyan komplex metafizikai törvényeknek, amelyek bizonyos mintázatok jelenlétéből fakadó tudat válaszait irányítják. Másodszor, a mintázat minden egyes elemének egyéni tudatán túl a mintázat tudatának egy teljesen új metafizikai lénynek kell lennie, egy „magasabb rendű” tudatosságnak, amely képes felelősséget vállalni az egységes emberi tudatunkért. Azaz a testünkön belül lennie kell egy meglehetősen bonyolult metafizikai rendszernek, amiben különböző tudatos lények léteznek (sok milliárd félig tudatos atom, magasabb szintű, egyesült tudatossággal rendelkező mintázatok), és olyan törvényeknek is létezniük kell, amelyek irányítják ezek megnyilvánulását. Mindez úgy tűnik, több problémát vet fel, mint amennyit megold.

Talán sokkal közvetlenebb megoldás lenne, ha visszahoznánk a lélek koncepcióját – egy egyedi, nem osztható tudat-egységét, ami képes a tapasztalatok integrálására a testen belül. A meghatározás szerint a lélek olyan nem anyagi lény, ami a testben tartózkodik. Az eddig tárgyaltak fényében egy ilyen lélek létezése legalább komoly megfontolásra érdemesnek tűnik, mivel a lélek legalább közvetlen megoldást ad arra a kérdésre, hogy valójában mi is a tudat, illetve a többi korábban felvetett lehetőséggel összehasonlítva, úgy tűnik, a tudat jelenségének legegyszerűbb és legközvetlenebb magyarázata. Továbbá, egy lélek létezése – vagy legalább valami nem-anyagi dolog léte az élőlényekben – széles körben tapasztalt empirikus bizonyítékokra támaszkodik, főképp a halál-közeli élmények és reinkarnáció tanulmányaiból eredően.

Halál-közeli tapasztalatok

1991-ben egy harmincöt éves amerikai énekes és dalíró Pam Reynoldsról megállapították, hogy agyalapi arteriális értágulatban szenved – találtak az agyában.egy igen megduzzadt véredényt. Az orvosok azt mondták, hogy előbb vagy utóbb a vérömleny ki fog fakadni, azaz bármely pillanatban meghalhat. A megduzzadt vérömleny leszívása kockáztatta volna az életét. Az egyedüli esélye a túlélésre egy ritka és veszélyes operáció, aminek a részét képezte egy hibernált állapotú szívmegállítás. Azaz, le kell hűteni a testét a klinikai halál állapotáig, majd a szíve és légzése megáll. Ekkor a megduzzadt érszakasz lágyabbá válik, és sokkal kisebb kockázattal ki lehet vágni. Utána a testét visszamelegítik a normál hőfokra, és ha minden rendben megy, ekkor visszahozzák az életbe. Reynolds hozzájárult az operációhoz. Megállították a légzését és a szívét, és kiszívták a vért az agyából – gyakorlatilag megálltak az agyhullámok. Testének hőmérsékletét 15 fokra csökkentették. A sebész felnyitotta a koponyáját, eltávolította a kitágult érszakaszt, majd elindították az újraélesztési folyamatokat. Pam hamarosan újra életjeleket mutatott, és visszanyerte normál tudatát.

Amikor felébredt, arról számolt be az orvosoknak, hogy az operáció alatt tudatos maradt, és a teste felett lebegve nézte végig az egész folyamatot. Elmondta az operáció részleteit, leírta a fűrészt, amivel a sebész felnyitotta a koponyáját, és ahogy a nővér csak egy kis részt borotvált le a hajából. Azt is pontosan visszamondta, ahogy a nővér megjegyezte: „Van egy probléma, túl kicsi az artériája.”

Pam tapasztalata nagyon hasonló több száz másik halál-közeli élménybeszámolóhoz, de az eset egy szempontból különleges. Az operáció egész ideje alatt megfigyelték az agyhullámait, és a monitor semmiféle aktivitást nem mutatott sem az agyban, sem az agytörzsben. Pam Reynolds esete a mai napig az egyik legjobban dokumentált halál-közeli esemény. (14)

Az emberek már régóta beszámolnak olyan halál-közeli tapasztalatokról, amelyek során – gyakran kómában vagy tudattalan állapotban – elhagyják a testüket, majd kívülről látják magukat, és minden mást maguk körül. Néha ezek az emberek látják, ahogy valaki újra akarja éleszteni őket, máskor elhagyják az esemény helyszínét, és olyan helyekre utaznak, ahol isteni lényekkel, vagy eltávozott rokonaikkal találkoznak. A hetvenes évek óta néhány tudós igen komoly tanulmányokat folytatott a HKÉ-kel (halál-közeli élmények) kapcsolatban. Egyikük, az amerikai Michael  B. Sabom, aki miután éveken keresztül szinte napi kapcsolatban volt olyan emberekkel, akik visszajöttek a klinikai halál állapotából, szkeptikusan ugyan, de elhatározta, hogy szisztematikusan tanulmányozni fogja a betegek beszámolóit halál-közeli élményeikről. A beszélgetés elején nem mondta el, hogy mi érdekli elsősorban, csak azt kérdezte meg, hogy mire emlékeznek utoljára, mielőtt elvesztették volna az eszméletüket. Aztán azt kérdezte, hogy emlékeznek-e bármire az ezt követő időszakból. A betegek egy része semmire sem emlékezett, de voltak, akik megkérdezték, hogy mi a célja ezzel a kérdéssel. Sabom ekkor azt mondta, hogy néhány betegnek volt tudatos emlékképe, miközben látszólag ájult volt, és mint tudós, szeretne többet megtudni a jelenségről. A legtöbb beteg azzal kezdte a választ, hogy kijelentette: „Tudom, hogy nem fogja elhinni, de…”

A kutatás során Sabom például találkozott egy ötvenhét éves építőmunkással, aki az emlékezete szerint úgy másfél méter magasan lebegett az operációs asztal felett. Az illető részletesen elmondta, ahogy az orvosok és nővérek az operáció során viselkedtek. (16) Egy másik esetben egy Vietnámban harcolt katona arról számolt be, hogy eszméletét vesztve vitték el a csatatérről, majd egy közeli kórházban megoperálták, és ő eközben megfigyelte az orvost, majd egy pillanatban azt tapasztalta, hogy elhagyja a testét, és visszatér a csatatérre, ahol katonákat lát, akik plasztik zsákba burkolt halottakat gyűjtenek be. Megpróbált kapcsolatba lépni velük, de nem sikerült. Aztán hirtelen ismét a kórházban találta magát, ahol visszalépett a testébe. (17)

Ahogy említettem, Sabom néhány betege különös részletességgel számolt be az operációjáról. Sabomnak kétségei voltak, és mint edzett szívsebész majd száz operációval a háta mögött azt gondolta, hogy könnyen le fogja leplezni a hibákat. Ám az egyik betege elérte, hogy megváltoztassa a véleményét. Egy ötvenkét éves éjjeli őr volt az illető, aki két szívműtéten esett át. Az éjjeliőr elmondta az első operáció alatt tapasztalt HKÉ-jét, aztán némi hezitációval belekezdett a második HKÉ elmesélésébe. Igen aprólékosan leírta az operáció menetét, amit később igazolni lehetett az operáció során felvett jegyzőkönyv alapján. Az illető még olyan részleteket is megemlített, amelyek nem voltak leírva, de később a sebész megerősítette őket. A páciens nem tudott hozzáférni a sebész beszámolójához. (18)

Összesen harminckét ember mondta el Sabomnak a halál-közeli élményét. Az orvos további huszonöt embert kérdezett ki kontrolcsoportként, olyanokat, akik hasonló operáción estek át, de nem tapasztaltak halál-közeli élményeket. Ebből a huszonötből kettő semmit sem tudott mondani az operációról, húsz mondott néhány dolgot, de jelentős hibákat vétett, míg három helyesen mondta el a történetet, de általános jelleggel, eléggé korlátozott mélységben. Viszont a harminckét halál-közeli élményt átélt személyből huszonhat hiba nélkül mondta el az operáció általános történetét, és közülük hatan meglepő részletekről számoltak be, amelyeket igazoltak a jegyzőkönyvek. (19)

A holland szívsebész Pim van Lommel hasonló kutatást végzett a halál-közeli élményekkel kapcsolatban. 1988 és 2004 között 344 szívinfarktuson átesett embert kérdezett ki kevesebb, mint egy héttel a klinikai halálból való felélesztésük után. Amikor valaki klinikai halálban van, azt feltételeznénk róla, hogy nem lehetnek tapasztalatai, de a túlélők között hatvankettő, azaz 18%-uk számolt be olyan eseményekről, amelyeket a klinikai halál időszakában tapasztalt. 7%-nak „igen mély” halál-közeli élménye volt. Ehhez hasonlóak az angol és amerikai tanulmányok, amelyeket 2001-ben és 2003-ban folytattak le, a mély tapasztalatok aránya 6,3 % és 10 %-volt. (20)

Van Lommel beszámol egy nővérrel történt eseményről, aki egy szívinfarktust szenvedett negyvenöt éves betegnek az újraélesztés közben eltávolította a műfogsorát, majd betette a mentőautó egyik fiókjába. A beteget sikeresen felélesztették. Egy hét múlva a nővér véletlenül összefutott az illetővel a váróteremben, és a találkozóról később így számolt be, „Abban a pillanatban, ahogy meglátott, ezt mondta:  ’Ó, az a nővér tudja, hogy hol van a műfogsorom’. Nagyon meglepődtem. Aztán így folytatta. ’Ön ott volt, amikor behoztak a kórházba, ön vette ki a számból a műfogsoromat, és tette el a mentőkocsiban. Egy csomó üveg volt a polcon, és alatta egy kihúzható fiók, abba tette őket.’ Igazán meg voltam lepve, mert emlékeztem arra, hogy eközben a beteg mély kómában volt, az újraélesztés kellős közepén. (22)

Gyerekek emlékeznek előző életükre

A reinkarnáció azt jelenti, hogy a test halála után énünk valamely része nem hal meg, hanem egy új testben újra megszületik. Most nézzük meg azt a legkiterjedtebb kutatást, amit a mai napig bárki is elvégzett ebben a témában. Ian Stevenson (1918-2007) kanadai pszichiáterre gondolok, aki a Division of Personal Studies vezetője volt az University of Virginia in Chalrottesville-i egyetemen az Egyesült Államokban. Stevenson negyvenöt évet áldozott olyan gyerekek ügyeinek kutatására, amely során úgy tűnt, hogy előző életeikre emlékeztek vissza.        Összesen úgy 3000 esetben tudta beazonosítani az elhunyt személyét, akire a gyerekek visszaemlékezésében utalás történt. Dr. Stevenson így ír ezzel kapcsolatban:

„A kutatásaim során mindenhol találkoztam olyan gyerekekkel, akik állítólag emlékeztek az előző életükre. A legkönnyebben Dél-Ázsiában lehet megtalálni őket. Az ilyen gyerekek általában úgy két és három éves koruk között, majdnem rögtön azután kezdenek az előző életükre utalni, hogy megtanultak beszélni. Később, öt és hét éves koruk között rendszerint már nem foglalkoznak ilyesmivel… Néhányan csak bizonytalan dolgokat mondanak, mások viszont olyan neveket és eseményeket említenek meg, ami alapján beazonosítható az a személy, akinek az életére és halálára utalhat a gyerek meséje. Néhány esetben a beazonosítható személyről már tud a gyerek családja, de a legtöbbször nem ez a helyzet. Az elhunyt személy beazonosítására alkalmas kijelentéseken túl sok gyerek viselkedik furcsán (mint egy fóbia), ami a jelenlegi családjában szokatlan, ám mások által is tudottan kapcsolódik az elhunyt személy viselkedéséhez. (23)

Ian Stevenson főképp a tudományos közösség számára írt, és a kutatásairól szakmai folyóiratokban publikált jó néhány tanulmányt. Első könyvét, a Twenty Cases Suggestive of Reincarnation-t 1966-ban adták ki. Ebben hét esetet mutat be Indiából, hármat Srí Lankáról, kettőt Braziliából, hetet a Tlingit indiánok köréből Alaszkából, és egyet Libanonból. Az ezt követő harminc évben Stevenson jó néhány könyvet írt a reinkarnáció témakörében, és végül 1997-ben kiadta a több, mint 2200 oldalas összegzését, a Reincarnation and Biology: A Contribution to the Etiology of Birthmarks and Birth Defects című kötetet. Ebben a műben 225 esetet részletez, amikor az elmúlt életükre ’emlékező’ gyerekek olyan születési jegyekkel vagy rendellenességgel rendelkeztek, ami kapcsolatba hozható a „korábban élt személy feltűnő tulajdonságaival”. A kötetből néhány esetet kiválasztva a nagyközönség számára ugyanebben az évben jelent meg a Where Reincarnation and Biology Intersect című könyv.

Dr. Stevenson a kutatásait 1960-ban kezdte el, amikor a fülébe jutott egy Srí Lankán történt eset. Kikérdezte a gyereket és a szüleit, valamint azokat a személyeket is, akik feltételezhetően a gyerek korábbi életében a szülei voltak. Ezt a módszert alkalmazta a további kutatásai során is. Minden egyes esetben következetesen feljegyezte a gyerek beszámolóját, majd megpróbálta beazonosítani azt az elhunyt személyt, akinek a története szoros kapcsolatba hozható volt a gyerek által leírt korábbi személyiséggel, annak családjával, lakhelyével, és a halál módjával. Stevenson mindent megtett, hogy lássa, a gyerek kaphatta-e normál módon az ismereteit – például láthatta-e a televízióban a korábbi születési helyének körülményeit, a feltételezett korábbi személyiséget, vagy hallhatott-e ilyesmit a halott valamelyik rokonától. Ha lehetséges volt, igyekezett még azelőtt beszélni a gyerekkel, hogy az kapcsolatba került volna korábbi személyisége családtagjaival. Szintén, ha lehetett, összehasonlította a gyerek testén felismerhető születési jegyeket és hiányosságokat azokkal az orvosi jelentésekkel, amelyek az eltávozott sérüléseivel vagy sebeivel voltak kapcsolatosak.

Ian Stevenson esetei átlagos emberek voltak. A Washington Post újságírója Tom Shroder elkísérte Stevensont egy indiai utazására, és így jellemezte az esetek alanyait.

A doktor nem a divatos New Age típusú forrásokra hivatkozik, elmúlt életek felidézéseire, vagy hipnotikus regresszióra. Az alanyai egyszerű és jellegzetes emberek: Egy fiú emlékszik arra, hogy huszonöt éves gépész volt, amikor egy tengerparti úton robogó autóból kilökték, és meghalt. Emlékszik a sofőr nevére, a baleset pontos helyére, a gépész nővérének, szüleinek és unokatestvéreinek a nevére, valamint azoknak a nevére, akik részt vettek a hajszában.

Egy lány emlékszik, hogy tinédzser korában Sheilának hívták, akit akkor gázoltak halálra, amikor egy úton ment át. Megnevezi azt a várost, ahol Sheila élt, sőt Sheila szüleit és testvéreit is. Amikor Sheila szülei hallanak a kislány történetéről, meglátogatják őt – és a tanúk szerint a kislány azonnal név szerint felismeri őket, és a rokonsági viszonyokat is.

Egy Joseph nevű fiú Virginiából az anyját a nevén, a nagyanyját anyának szólítja azóta, hogy beszélni tud. Ahogy idősebb lesz, elkezd szokatlan eseményekről beszélni Dávid nevű nagybátyja életéből, aki húsz évvel Joseph születése előtt balesetben halt meg – és akiről a családban igen ritkán beszéltek, mert még mindig gyászolták őt. (24)

Sukla Gupta esete is érdekes. Ő egy bengáli vasúti munkás lányaként született meg 1954-ben.  Kiskorában gyakran fogott egy fadarabot, betekerte egy ruhába, és a karján hordozva babusgatta. Azt mondta, hogy ő Minu, a lánya. Beszélt Minu apjáról és két bátyjáról is. Sukla szerint egy Bhatpara nevű faluban éltek, nem messzire onnan, ahol most megszületett. Amikor Sukla négy éves lett, kikönyörögte, hogy vigyék el abba a faluba. Az apja kutatni kezdett, és azt találta, hogy néhány évvel korábban Bhatparában meghalt egy Mana nevű fiatalasszony, és hátrahagyott egy Minu nevű kisbabát. Aztán elvitte Suklát Bhatparába, ahol a kislány egyedül megtalálta azt a házat, ahol egykor Mana élt. Csaknem harminc ember közül, akik közül senkit sem ismerhetett, rámutatott Mana férjére, anyósára, apósára és Minura.” (25)

Ian Stevenson a reinkarnáció melletti legerősebb érveknek azokat az eseteket tartotta, ahol a gyerek testén látható születési jegyek vagy hiányosságok látszólag kapcsolatban voltak a korábban élt személyisége életében bekövetkezett eseményekkel, különösen, ha halotti látlelet vagy más orvosi feljegyzés is hozzáférhető volt a korábbi személy életéről. Hanumant Saxena egyike az ilyen eseteknek. Hanumant 1955-ben született Uttar Pradesh Farrukhabad tartományában, Indiában. Számos születési jeggyel rendelkezett, köztük eggyel a mellkasa alsó-középső vonalában. Három éves korban elkezdett beszélni arról, hogy korábbi életében ugyanabban a faluban egy Maha Ram nevű farmer volt. Maha Ramot a mellkasa alsó-középső vonalában lőttek meg egy évvel azelőtt, hogy Hanumant megszületett volna. A kisfiú a szüleinek arról beszélt, hogy a születési jegye környékén meglőtték őt, és olyan dolgokat is elmondott Maha Ram életéből, amelyek később igaznak bizonyultak. Amikor Stevenson kikutatta Maha Ram boncolási jegyzőkönyvét, látta, hogy Maha Ram sérülése nagyon hasonlított a Hanumant testén lévő születési jegy formájára. (26)

David Ray Griffin amerikai vallásfilozófia és teológia professzor a következők miatt tartja Ian Stevenson kutatási eredményeit autentikusnak:

A beszámolók olyan gyerekektől származnak spontán módon, akik kicsit nagyobb korban általában elfelejtik az ügyet.

Általában csak kevés idő telik el a gyerek születése és a korábbi személyiség halála között. A manipulált történetekben gyakran messzebb, akár évezredeket is visszamennek az időben.

Általában ugyanazon kultúra és azonos geográfiai környezet tagja az a személy, akire az emlékezet utal. A hamisított esetekben nem ez a megszokott.

Az előző életről szóló állítások 80-90%-a igazolhatóan korrekt.

Mások is igazolják a gyerek állításait, és a korábbi személyre utaló viselkedését, nem csak a szülei.

Sem a gyerek, sem a rokonai nem nyernek semmit a történet elmondásával, sem anyagilag sem társadalmilag. Valójában sok esetben mindenki számára kellemetlen tapasztalat, beleértve a gyereket is.

Az elmúlt évek emlékei néha viselkedési mintákkal, speciális tehetséggel, képességekkel, nyelvhasználattal és születési jegyekkel vagy defektusokkal is alátámasztást nyernek, amelyek kapcsolatba hozhatók az előző személyiséggel. (27)

Nem csak reinkarnációs magyarázatok léteznek a gyerekek által elmondott esetekre. Például, lehet, hogy ezek a gyerekek kivételes paranormális képességekkel vannak megáldva, és mások elméjét olvasva szereznek olyan információkat, amit az eltávozott személyről csak ezek az emberek tudnak. Stevenson rámutatott arra, hogy egyetlen általa megvizsgált gyerek sem rendelkezett paranormális képességekkel. Ez a felvetés nem ad magyarázatot azokra az esetekre sem, amikor a születési jegyek és hiányosságok kapcsolatban vannak az elmondottakkal.

Azt is lehetségesnek tartják, hogy a gyereket megszállta egy test nélküli szellem. Természetesen azokban az esetekben, amikor a gyereken az előző személlyel kapcsolatba hozható születési jegyek találhatók, és az illető személlyel való azonosságukat a lehető legelső alkalommal kifejezték, ennek a megszállásnak embrió korban kellett történnie.

Elfogadva ezt a lehetőséget, Stevenson megkérdezte, vajon miben különbözne egy ilyen eset a reinkarnációtól.

Léteznek olyan feltételezések is, hogy a gyerekek talán nem egy korábbi életből származó emlékezet alapján beszélnek, hanem egy párhuzamos információs és tapasztalati-mezőből merítenek, amellyel később megszakad a kapcsolatuk. Ám ez a magyarázat megint csak nem ad választ a születési jegyekre, és nem indokolja meg azt, hogy a gyerekek miért csak egyetlen személlyel azonosítják magukat oly erősen.” (28)

Stevenson így zárja le gondolatait: „Úgy vélem, ha egy logikusan gondolkodó ember hinni akar a reinkarnációban, azt a tények alapján teszi.” (29)

A kutatásaival kapcsolatos távolabbi következményekről így írt a szerző: „A bölcsek szerint a halál utáni élet kérdése a legfontosabb, amit tudósok – vagy bárki – feltehet … Tisztában vagyok azzal, hogy a haláltól való félelem talán ösztönző lehet a halál utáni életben való hitre. Valóban sokan akarunk ebben hinni, de az a vágyunk, hogy talán lehet benne valami, nem teszi azt eleve hamissá. Talán mindannyiunk kettős evolúción megy át – a testin és az elme vagy lélek fejlődésén.” (29)

Van-e lélek minden élőlényben?

A fejezetben bemutatott esetek úgy hiszem racionálisan elfogadhatóvá teszik, hogy a tudat egy az emberi testben lakó, nem fizikai lélek tulajdonsága. De egy ilyen nem-anyagi lélek vajon képes-e másféle testben is létezni? Lehet-e, hogy egy fa, hangya vagy hal szintén csupán átmeneti szállást ad egy nem-anyagi tudat-szikra, egy lélek számára?

Ha tanulmányozzuk a természetet, egyértelműen kiderül, hogy minden életforma rendelkezik valamiféle értelemmel, még ha csak annyival, hogy megvédje magát az ellenségeitől és táplálékhoz jusson. Ez az értelem jellegzetesen a tudat ismérve, ami viszont egy nem-fizikai tényező jelenlétére utal a testben. Úgy tűnik tehát, hogy az élet egyszerű magyarázata lehet a következő: mindenféle élő test egyfajta eszközül szolgál, amelyen keresztül a testben jelen lévő nem-anyagi tudat fejezi ki magát.

(Részlet Leif Asmark Jensen: Rethinking Darwin című könyvéből.)